Az első mini-évad lezárása fölöttébb erőteljes volt televíziós viszonylatban. Gyanítom, nem akarták tovább hergelni a cenzúra bizottságot, ezért a következő, 3 részből álló, második évad nyitófilmje szolidabb lett. 

Miután lekötelezettnek érzi magát egy gyermekkel szemben, akinek az apját a szeme láttára ölik meg, vonakodva bár, a vándorló ronin visszaviszi a fiúcskát annak falujába. Az eldugott településen szokatlan dolgok fogadják, mint például játékbarlang, paraszti ellenállás a felsőbbséggel szemben, martalócok, és egy váratlanul bőkezű állásajánlat. A kérdés nem csupán annyi, mit várnak el cserébe, hanem az, mire megy ki a játék.

A sorozaton belül ez volt az első alkalom, hogy Jojimbo utánérzetre gyanakodtam. Ha nagyon lecsupaszítjuk a dolgokat, van is benne valami. Szerencsére, nem közvetlenül merítenek a közismert moziból, bőven írtak a forgatókönyvbe mellékszálakat, amelyektől több lesz a történet egy szimpla koppintásnál. Valahogy úgy voltam ezzel, mint a főhős, akinek káposztalevelekhez hasonlóan rétegenként kell lebontani a valódi indokokat torzsáig, vagyis a látszattól eljutni a tényekig, hogy a mozgatórúgók előkerüljenek. Elrontott életutak sora tárul fel előttünk. A társadalom különféle rétegeiből jött emberek, akiket megviselt az élet, a sajátjuk, vagy mások hibái miatt kényszerpályára kerültek, próbálnak boldogulni, s ha lehet, tisztességesnek maradni. Nem mindig lehet. Mögöttük állnak a gátlástalan bábmesterek, akiket csak a haszon vezérel. A feudális Japánban a termőföld szűkössége hatalmas értékké tette a rizsföldeket. Új területre szert tenni háború híján már csak valamilyen piszkos módon lehetett, úgy, hogy a gazdáit nem vette emberszámba a törtető. Elég sok dráma szól erről. Tulajdonképpen az alapötlet viszi el a történet építkezését, mert a számos, hiteles karakter révén kardcsörtetés nélkül sem unalmas az, amit látunk. Új elemnek mondható a ronin világ egyes szeleteinek felvillantása. Korántsem volt kellemes életforma, még ha a filmeken ennek ábrázolására nem mindig fordítanak gondot. Napi küszködés a betevő falatért, szálláshiány, az öltözet megviseltsége, és a lenézettség jutott nekik. Nem csoda, hogy szinte mindent elvállaltak, hogy kitörhessenek az ilyen létezésből. A „mi kutyánk kölyke” jellegű szolidaritás megmutatása más dimenzióba helyezi még a főhőst is, aki ezúttal nem az a megalkuvást nem mutató igazságosztó, amit az előző részekben láttunk. Továbbá, bár a felszínen mindig vállrándítással intézi el a megállapodásra szóló ajánlatokat, azért az emberi természetet nem lehet megtagadni. A vágyott család lehetősége nagy kísértés.

Kissé melankolikus történetet kapunk, hozzáillő stílusos zenével, korrekt színészi játékkal és rendezői megoldásokkal. A vége azért igazi Mifune harci parádé, mintegy kárpótlásul a néző türelméért. Bízom benne, hogy amint egy képpel is jelzem, magyar fordítás van a történetekhez, és nagyobb kedvet ad a beszerzéséhez, megtekintéséhez.

Magányos hősünk, a hegyvidéket járó „Tél-tavasz-nyár-ősz” nevű ronin újra felbukkant, és ismét belekeveredik az események  sűrűjébe. Neki baj, nekünk viszont szerencse, mert  ebből izgalmas történet alakul ki.

Elhagyatott hegyi fogadónál vagyunk, ahol a pénzszűkében lévő ronin fát vág a napi betevő szaké kedvéért. Hamarosan új dolga akad, mert egy gyermek uraság és kísérete bajba kerül holmi titokzatos banditacsapat miatt. Miután rendet tett, indul tovább, ám hamarosan egy zsémbes öregasszony akaszkodik a nyakába, szószerint. A faluba érve pedig önmagát látja viszont a körözöttek tábláján. Nincs mit tenni, ki kell derítenie, mi folyik a körzetben. A kéretlen vizsgálódó egyszerre kerül szembe a jakuzákkal, a helybéli klán hatalomleső tanácsnokával, sőt a kormányzat ügynöke szintén felbukkan, nem kifejezetten tiszta szándék vezérletével.  

Az első gondolatom az volt az epizód megtekintése után, hogy  sokkal jobban sikerült történet, mint a megbízhatóan gördülő, de nem túl eredeti The Spray of Blood volt. Úgy vélem, azzal magyarázható a különbség, hogy bár megőrizték a kalandfilmes alapot, nem pusztán a bevált fogásokra alapoztak, hanem visszanyúltak a nagy drámai mozifilmek eszköztárához. A Sógunátus korszakában a termőföld hiánya miatt a kormányzat igyekezett minden eszközt felhasználni a veszélytelennek tartott kisebb erejű klánok megszüntetésére. Ha ehhez valódi indok kínálkozott, mint ebben a történetben, ahol a hatalomvágy a jogos örökös ellen fordítja az egyik belső embert, akkor még könnyebb dolguk volt. Természetesen a másik oldalon feltűnnek az elkötelezett védelmezők, ami valódi drámai helyzethez vezet. A valóság érzete hatja át az epizódnak ezt a részét, s teszi élvezetessé. Toshiro Mifune ezúttal nincs annyira a középpontba állítva, a többi színésznek is jut a lehetőségekből. A zsémbes öregnéne, meg a félkegyelműségre kényszerülő fiának esete torokszorító, képes bemutatni az áldozatvállalás nagyszerűségét, és a feudális kasztrendszer minden borzalmát.

Szerintem ez lett a sorozat legerőteljesebb, egyben legjobb része, amelyben a színészek felnőnek a feladatukhoz. Azt hiszem, kellett Mifune tekintélye ahhoz, hogy az itt bemutatott néhány rázós jelenet átjuthasson a stúdióvezetés és a televíziós cenzúrabizottság kettős szűrőjén.

Jól jár az a második rész, ami elsőnek jön ki. Nem, nem tréfálok, pont így történt. Ezért lett a The Spray of Blood a legközismertebb rész a mini szérián belül, de nem teljesen érdemtelenül.

Itt ugyanis már egy jól kidolgozott világot és kereken felépített mozit nézhetünk meg, a kezdeti vadhajtásokat lenyesegették. Igaz, a bevált fogásokat vetik be, - például: humoros mellékszereplő, váratlan tragédia, veszélyben lévő gyerek, - a történet fordulatai szintén visszaköszönnek a csambara filmek rajongóinak, de úgy őszintén, zavar ez valakit? Engem biztosan nem. Valahogy úgy mint a western filmeknél. Ha felharsan a magányos trombitaszó, megpendül a bús gitár, s két szúrós tekintetű, pisztolyos alak ballag egymás felé, mindjárt sejti az ember, ezek nem jó szándékkal közelednek a másikhoz. Japánban meg néhány szamuráj igazítja feszesre az övét és lazára kardot rögzítő pecket, mielőtt megfeszített koncentrálással tenné kockára az életét. Sokszor, a jó rendezőknél, izgalmasabbak ezek a másodpercek, mint a villanásnyi párbajok.

A magányosan vándorló ronin többször is összefut egy fiatal asszonnyal, aki minden alkalommal kétségbeesetten menekül valakik elől a gyermekével. Évekkel később egy békés kis falu megszokott életét kavarja fel egy rablóbanda érkezése. Vajon miért üldözik a nőt? Milyen kapcsolat fűzi a bandához? A falusiak nem tudják a választ, de vannak, akik szerint a nő már közéjük tartozik, hiszen sokukon segített. Vajon merjenek-e úgy kiállni érte, hogy a múltjáról mit sem tudnak? A szintén arra járó Shunka Shuto döntő elhatározásra jut. Nem szereti, ha ártatlanokat ölnek, azt meg végképp rosszul tűri, ha őt fenyegetik. De azért korántsem egyszerű a helyzet...

Az egész estés részek jól működhettek. Fordulatos történet és TV sorozathoz képest eléggé rámenős, pedig ezt a társaságok vezetői nem igazán kedvelték, sőt máig sem. Clint Eastwood nyilatkozta Mifune halálakor: "Számunkra mindig is ő marad a nagy szamuráj". Ebben a filmben már 62 éves, de korát meghazudtoló fürgeséggel mozog a harci jelenetekben. Neki elhisszük, hogy képes egy szál karóval élet-halál harcba bocsátkozni egy egész rablóbandával és nem jó dolog a bot rossz oldalán állni, ha az ő kezében van a másik vége. Színészi képességei nem koptak meg, fölösleges lenne túlzottan ecsetelni, már az első megjelenésétől magára vonja a figyelmet. Bár a The Lowly Ronin ezen epizódjára elmondhatjuk, hogy "one-man-show", azért nagyon jók a társai is, az átlagsorozatoknál igényesebb környezetben láthatjuk a mestert. A történet önállóan élvezhető, nem szükséges az előzmény ismerete. Miután kuriózum az egész sorozat, érdemes megismerni.

Toshiro Mifune, aki nem igazán volt elégedett a japán stúdiók nyújtotta lehetőségekkel, megpróbált a saját lábára állni, és maga kezdett filmeket gyártani és forgalmazni. Voltak köztük hagyományos, moziba szánt történetek, mint az Incidens At Blood Pass (Machibuse), de TV-s produkcióktól sem zárkózott el. A legnagyobb vonzerő természetesen önmaga volt. A magányosan vándorló harcos alakjánál pedig keresve sem lehetett volna tőle alkalmasabb személyt találni a Yojimbo óta. Néhány okos ember összefogott a Miune Productions-nál és a Fuji Tv-nél, s megszületett a nem túl eredeti, de a sikert nagyvalószínűséggel hozó LOWLY RONIN alakja. Ő maga egyszer, fiatalabban, már eljátszotta ezt a karaktert a RONIN IN THE WILDERNESS sorozatban, ami szintén TV képernyőre volt szánva. A hatodik X-en felül megint belevágott.

Egy kis városka lakóinak nagy örömére a helyi jakuzákat alaposan eldöngeti az általuk testőrnek felvett ronin. Tőlük jobban már csak egy fiatal parasztlányka örül, aki pont ilyen erős embert keres a falu gondjainak megoldására. Felkéri hát, hogy szabadítsa meg a népet egy olyan klán minisztertől, akinek uralma alatt a lázadás határára jutottak a tartomány lakói. A leányzó nem tudja, micsoda vihart kavart a testőre lelkében a megbízatással. A harcos mintegy 30 év után megy vissza a gyermekkora tartományába, ahol jóval zavarosabb állapotok fogadják, mint amire számított. Bonyolult örökösödési vita zajlik, pénzügyi és hatalmi harc dúl, melynek híre már Edóig, a sógun palotájáig jutott. A roninnak egyszerre kell szembenéznie saját, feledni vágyott múltjával és a jelen veszélyes cselszövőivel.

A DVD kiadás furcsaságai folytán az eredeti nyitó epizód csak harmadik volt a sorban. Van is némi kavarodás ebből a neten egyes forgalmazóknál. Én is hamarébb láttam a 2. és 3. epizódokat, mint magát a bevezetést. Az első érzésem az volt ezt a részt látva, hogy eredetileg mindössze egy folytatás nélküli, egész estés TV mozi lehetett a tervekben, ami lezáródik és kész, nincs tovább. Ugyanis ez a mostanra „pilot epizóddá lett” történet nagyban különbözik a folytatásoktól. Eltér a stílusában, amely meglehetősen eklektikus. A bevezető percek a nem japán nézőnek nehezen viselhető „humoros” bevezető, afféle Bud Spencer stílusú bunyóval, eltúlzott grimaszokkal, ugráló bohócos „színjátszással” telnek. Szerencsére elég gyorsan túllép ezen a rendező, a továbbiakban már az elvárható színvonalat hozza, az amúgy képzett Ikehiro Kazuo. A másik feltűnő dolog, hogy Mifune lényegesen kevesebb színrelépést kap eleinte, mint azt egy főszereplő-producer esetében gondolná az ember. Úgy tűnik, a mester szigorú volt önmagához. Meg igényes a szereplő válogatásnál. Jól ismert moziszínészek tűnnek fel a főbb szerepekben. Őróla kár volna ömlengeni, mint mindig, a puszta jelenléte színt visz a képernyőre. Szerencsére a kezdeti botladozások után helyreáll az egyensúly, és egy gondosan kivitelezett, kimunkált kamaradráma bontakozik ki. A közismert témák vonulnak fel persze, becsület és hatalomvágy ellen, ravaszság küzd az óvatossággal, mindkét oldal elszánt, s kullognak körülöttük a lehulló koncra vágyók. A nézőnek nem árt alaposan figyelni, mert a részletek kissé nehezen követhetőek a sok név miatt, de miután az alapkonfliktus feltárul, már sínen vagyunk, könnyű beleélni magunkat a történetbe. Ami egyre javul, egyre érdekesebbé lesz, viszont a lezárás viszont megint a bevált receptekhez nyúl. Szóval, azért nem fenékig tejfel minden.

Összességében az epizód színvonalát hullámzónak kell mondjam, de az erős átlagot mindenképp eléri. Viszont a ronin életének meghatározó eseményeit mutatja be, ezért jól jön az ismerete a további történetekhez. Amelyekben már egy sokkal gondosabban felépített karaktert láthatunk majd, jól fogyasztható mesék sorozatában. Mert a bevezetést szűk egy évvel később újabb 2 epizód követte, majd pedig még 3 történet forgatódott le. Remélhetőleg ez elég meggyőző bizonyíték rá, hogy nem nagyolták el a magányos hős kalandjait.