Az első mini-évad lezárása fölöttébb erőteljes volt televíziós viszonylatban. Gyanítom, nem akarták tovább hergelni a cenzúra bizottságot, ezért a következő, 3 részből álló, második évad nyitófilmje szolidabb lett. 

Miután lekötelezettnek érzi magát egy gyermekkel szemben, akinek az apját a szeme láttára ölik meg, vonakodva bár, a vándorló ronin visszaviszi a fiúcskát annak falujába. Az eldugott településen szokatlan dolgok fogadják, mint például játékbarlang, paraszti ellenállás a felsőbbséggel szemben, martalócok, és egy váratlanul bőkezű állásajánlat. A kérdés nem csupán annyi, mit várnak el cserébe, hanem az, mire megy ki a játék.

A sorozaton belül ez volt az első alkalom, hogy Jojimbo utánérzetre gyanakodtam. Ha nagyon lecsupaszítjuk a dolgokat, van is benne valami. Szerencsére, nem közvetlenül merítenek a közismert moziból, bőven írtak a forgatókönyvbe mellékszálakat, amelyektől több lesz a történet egy szimpla koppintásnál. Valahogy úgy voltam ezzel, mint a főhős, akinek káposztalevelekhez hasonlóan rétegenként kell lebontani a valódi indokokat torzsáig, vagyis a látszattól eljutni a tényekig, hogy a mozgatórúgók előkerüljenek. Elrontott életutak sora tárul fel előttünk. A társadalom különféle rétegeiből jött emberek, akiket megviselt az élet, a sajátjuk, vagy mások hibái miatt kényszerpályára kerültek, próbálnak boldogulni, s ha lehet, tisztességesnek maradni. Nem mindig lehet. Mögöttük állnak a gátlástalan bábmesterek, akiket csak a haszon vezérel. A feudális Japánban a termőföld szűkössége hatalmas értékké tette a rizsföldeket. Új területre szert tenni háború híján már csak valamilyen piszkos módon lehetett, úgy, hogy a gazdáit nem vette emberszámba a törtető. Elég sok dráma szól erről. Tulajdonképpen az alapötlet viszi el a történet építkezését, mert a számos, hiteles karakter révén kardcsörtetés nélkül sem unalmas az, amit látunk. Új elemnek mondható a ronin világ egyes szeleteinek felvillantása. Korántsem volt kellemes életforma, még ha a filmeken ennek ábrázolására nem mindig fordítanak gondot. Napi küszködés a betevő falatért, szálláshiány, az öltözet megviseltsége, és a lenézettség jutott nekik. Nem csoda, hogy szinte mindent elvállaltak, hogy kitörhessenek az ilyen létezésből. A „mi kutyánk kölyke” jellegű szolidaritás megmutatása más dimenzióba helyezi még a főhőst is, aki ezúttal nem az a megalkuvást nem mutató igazságosztó, amit az előző részekben láttunk. Továbbá, bár a felszínen mindig vállrándítással intézi el a megállapodásra szóló ajánlatokat, azért az emberi természetet nem lehet megtagadni. A vágyott család lehetősége nagy kísértés.

Kissé melankolikus történetet kapunk, hozzáillő stílusos zenével, korrekt színészi játékkal és rendezői megoldásokkal. A vége azért igazi Mifune harci parádé, mintegy kárpótlásul a néző türelméért. Bízom benne, hogy amint egy képpel is jelzem, magyar fordítás van a történetekhez, és nagyobb kedvet ad a beszerzéséhez, megtekintéséhez.