Az 1970-es évek elejét leginkább talán a máig felülmúlhatatlan LONE WOLF AND CUB filmek stílusa jellemzi leginkább a népszerű csambara műfaj berkein belül. De az alkotók nem ragadtak le a szamurájoknál. Érhető, hiszen a japán alvilág, a jakuzák köre, bőven adott alkalmat hasonló témájú mozik színrevitelére.
Mikogami Jokicsi, a jakuzák elismert kardforgatója, beleun saját szerepkörébe. Feleséget szerez, gyermeke lesz, tisztes mesteremberré válik. Ám a múltja utána nyúl, és egykori társai brutálisan szétrombolják egyszerű, ám boldog életformáját. Meggondolatlan tett volt tőlük. A vesztenivalóval nem rendelkező, mindenre elszánt özvegy újra kardot köt, és a gyilkosok után ered. Jaj annak, aki az útjába próbál állni…
Mit tagadjam, nem az eredetiség lesz az, ami ebben a moziban meg tudja ragadni a nézőt. A jól bevált bosszú motívumról még számtalan bőrt húztak már le. Előtte is, azóta is bőven éltek vele a különféle filmstílusokban. Eme kiindulási pont ellenére nem tucatárut tálalnak elénk. Hiszen a lényeg, akárcsak az ördög, mindig a részletekben rejlik. Azokat pedig gondosan összerakták. A színhely kiváló. Az alvilág mindig alkalmas egy jó véres, leszámolásos történet összehozására. Mindegy, hogy gépfegyverek ropognak-e, mint Csikágóban, vagy a húsbavágó kard hangjától fut át a borzongás a kedves nézőn. A stílus a döntő. Ami itt komor, sötét, időnként tényleg brutális, lelkileg és képileg egyaránt. (Ezzel máris elárultam, kik kerüljék el ezt az alkotást.) A fölvezetett karakterekre szintén nincs panasz. Különösen gonoszokból jó a felhozatal. Cinikus, jellemtelen, ám ravasz és veszélyes alakok sorjáznak. Méltó ellenfelei a dühödt jakuzának. A főhős, Jokicsi, nem gáncstalan lovag. Mégis vele a néző szimpátiája. Nem csupán azért, mert az ellenségei még tőle is rosszabbak, hanem mellette szól, hogy ő testileg-lelkileg megfizet a hibáiért, vagy egykori bűneiért. Mondhatni, elvárható, hogy a neki ártó gazemberek se ússzák meg fizetség nélkül a tetteiket. No, nem kell félni, a különleges kardfogási stílusú Mikogami nem egykönnyen lerázható valaki. Harada Joshiót, aki a főszereplőt alakítja, mostanában nálunk a HUNTER IN THE DARK amnéziás szamurájaként láthatjuk a dvd piacon, ahol hasonló stílusban és hasonlóan briliáns módon aprítja az aktuális ellenfeleit. Úgy látszik a „meggyötört főhős” szerepe nagyon testhezálló neki. Egyébként tényleg az, mert színésznek és harcosnak egyaránt jó. A készítők eleve több részesnek szánták a története, ami végül trilógiává bővült, mégis lezáratlan maradt. Ennek két oka volt. Az első az, hogy bár a bevezető epizód szépen termelte a pénzt, a folytatásai korántsem bizonyultak méltó utódnak ezen a téren. A történet folytatásában sem, ami azért jól magyarázza a dolgot.
A másik, legalább ilyen fontos tényező, egy Japánban népi legendának számító alak furcsa bevonása a leszámolós moziba. Kunisada Csuji főnök, a jakuzák között talán egyedülállóan, a nép sanyargatása helyett a parasztok segítésére használta az egyébként jelentős hatalmát, sőt egy lázadás támogatója lett. Nem csoda hát, hogy számos legenda szól a tetteiről, afféle Robin Hood szerű karakter arrafelé. De nem ebben a filmben. Itt bizony finoman szólva, kétes egyén. Talán gyilkos is, de legalábbis tettestárs, aki könyörtelenül pusztulni hagy egy lányt. Legalább annyi bajt kever, mint amennyi jót tesz a szegényeknek. Ezt a beállítást nem fogadta osztatlan helyeslés a japán mozikban. Az ő alakja volt a fő oka annak, hogy a folyamot lezáró utolsó, negyedik epizód sosem készült el. (Így szegény Jokicsi örökké úton lesz…)
Ez csupán az olvasónak szóló kiegészítés, a film élvezetét egyáltalán nem fogja zavarni. Az első rész tökéletesen kerek, persze nem lesz minden szál végérvényesen elvarrva, hiszen jönnie kell a második résznek. Akik kedvelik a rámenős kalandfilmeket japán módra, máris kezdhetik a begyűjtését.
Sajnos szomorú aktualitást ad az első bejegyzésemnek, hogy Harada Joshio 71 évesen itt hagyott bennünket, már az égi Panthenon mozijaiban forgatja a kardját. R.I. P.
