Tomisaburo Wakayama 1969-ben egy olyan karaktert indított útjára, amelyhet a pályafutása során még többször visszatért. A "Shokin kasegi", a sógun személyes harcosa, aki kizárólag az ő parancsainak kénytelen engedelmeskedni, minden más ügyben, mindenki ellenében szabad kezet kapott. Ebben a filmben indult kalandos útjára, amelyet még abban az évben folytatott "A halál erődje" Kudo Eiichi által rendezett, mára hazánkban kult mozivá lett történetben. Később pedig egy TV sorozat epizódjaiban is feltűnt,(The Bounty Hunter) tovább ritkítva a gazfickók sorát a nézők nagyobb örömére. De ne szaladjak ennyire előre.
1752-ben egy holland hajó érkezik Japánba. A kapitány egyben különleges nagykövet, aki puskákért cserébe megpróbál szabad kereskedelmi egyezséget kicsikarni a Sógunátustól. Az elutasítás után a Szatszuma klánhoz fordul, akik a Tokugawák riválisai voltak egykoron. A fegyverek által eljöhet a visszavágás lehetősége, ami egyben polgárháborút jelentene. A sógun elküldi Icsibejt, hogy oldja meg a problémát.
Ozawa Shigero rendező neve, ha máshonnan nem, akkor a Street Fighter történetekből bizonyára sokaknak ismerős. Egyben rögtön tudja az ember, mire számíthat. Bár ez a film hamarább készült az említettektől, a rendező nem hazudtolja meg későbbi önmagát. A forgatókönyvet mint zavaró tényezőt kezeli, ami a stúdió vezetésnek kell, a forgatáskor azonban gondosan az ágy lába alá teszi, nehogy előkerüljön. A történet a menekülő nyúl logikáját meghazudtoló cikk-cakkokban halad előre, a részletekre finoman szólva nem ügyel. Egy jellemző példa: a kiindulás még valós. 1752-ben valóban járt egy holland hajó Edó kikötőjében az említett céllal. De a filmen már az 1850-es évek ismétlőpuskáit láthatjuk, és a helyzet sokkal inkább a Bakumatsu időszakot idézi, - Sógunátus utolsó évtizedeit - mint az 100 évvel korábbi állapotot. De mindez nem is fontos. A lényeg az, hogy 20-30 mondatonként eljussunk valami jó kis szaftos leszámoláshoz, ez viszont maximálisan teljesül.
A filmet Wakayama cipeli a hátán. A Lone Wolf sorozatot idézően pörög, vagdalkozik, miközben grimaszol, komédiázik és nyíltan parodizálja az akkoriban a Zatoichi filmekkel jóval sikeresebb öccsét, Shintaro Katsut. Mellette valahogy bekerült a történetbe Kataoka Chiezo, aki a korszak jelentős színésze. Kész csoda, hogy elvállalta ezt az aprócska szerepet. Meiko Kaji és Numiko Yogawa alakítják a női szerepeket, két fölöttébb attraktív hölgy, az utóbbi színésznőként sem utolsó. Azért hogy minden túl szép ne legyen, Ozawa hozta magával az anti-talentum színészei egy részét, akik ráadásul a harchoz sem értenek, Wakayama mellett pedig még feltűnőbb a dolog.
A mozi számos hátránya ellenére kisebb kult mozivá lett. Miért is? Hát, mert hol betiltották, hol megcsonkították a véresebb jelenetek miatt. A jelenlegi legjobb példány a "rajongói változat", amelyet legalább 3 másik filmből raktak össze. Állítólag spanyol nyelvű VHS kazettákon még mindig vannak kisebb kimaradt szösszenetek. Az alap a mostanában egyszerűen elérhető német kiadás, ami nagyon tisztességes képminőségű, de valami újabb rejtély folytán kínai neveket használ, és - mondhatni természetesen- átírott, leegyszerűsített szöveget. Szatszuma és Tokugawa klán minden, slussz-passz. A fordítás viszont az angol szöveg alapján készült, néhol kicsit csúszik a betoldások miatt, de nem zavaróan, és sűrűn mást olvashat a németül értő néző, mint amit hall, a fentebb említett ok folytán.
Ha summázni akarom a véleményemet, azt kell mondja, a film nem igazán méltó a kult mozi státuszára, ha az értékeit nézzük. Mert igazából csak a harci jelenetek jók benne, minden más közhelyes, vagy gyenge. Néhány kifejezetten ripacs "színjáték", meg gagyi vágás sem hiányozhat, a rendező "védjegyének számító" logikátlanságokkal egyetemben. Viszont pörgős, humoros, rámenős, egzotikus. Üsse kő, néha ilyen marhaság szintén jólesik a sok dráma közepette. Ezért is fordítottam le.
