Ezt a filmet a Shinobi no Mono sorozat 9. epizódjának szánta a stúdió, de Raizo Ichikawa halála után kénytelenek voltak másnak átadni a főszerepet. Nem tartom a sorozat részének, mert stílusában eltér az eredeti filmektől, a legendás főszereplőt nem is említve. Viszont az adatbázisokban azért így érdemes rákeresni. Azt, hogy ez a mozi tényleg a kultikus sagához tartozik-e, a megnézésével lehet eldönteni. Részemről úgy érzem, pénzügyi megfontolások miatt lett ezzel a címmel a piacra dobva.

Iga nindzsák kis csapata kap megbízást Oda Nobunaga húgának az elrablására. Ez jó alkalomnak tűnik nekik, hogy megbosszulják a tartomány elpusztítását. Viszont szigorú parancsot kapnak, hogy a hölgynek nem eshet baja. Ráadásul a "Vaserődöt" 3000 szamuráj óvja, a név nem pusztán elméleti alapon született. További figyelmeztető jel, hogy az előző shinobi csapatból egy sem tért vissza. Ez persze nem tartja vissza az elszánt "árnyékokat", hogy felvállalják a lehetetlennek tűnő küldetést. Nyilvánvaló, hogy ellenük felállított halálos csapdák várják őket, meg a fogollyal való kijutásra is valami módot kell találni. Bizony, kemény diónak tűnik...

A bevezetőből már sejthető, hogy hagyományos, "küldetéses nindzsa mozit" kapunk. Olyannyira az, hogy az első 15 perc a filmes közhelyszótárt veszi elő. Szerencsére az alaphelyzet tálalása után a a feladat végrehajtásának bemutatása már jobban sikerült. Mozgalmas, látványos akciók jönnek. Mégis, számomra itt a legnyilvánvalóbb, hogy ez a film nem illik az eredeti sorozatba. Ott ugyanis nagy hangsúlyt fektettek a valós nindzsa praktikák bevetésére, míg itt minden látványos elem ellenére is érződik, hogy sok minden bizony a filmesek kitalációja. A történet logikája időnként megbicsaklik, érezhető, hogy beleírtak a forgatókönyvbe olyanokat, amit Ichikawa soha nem hagyott volna benne. Persze az ő tekintélyével ezt meg lehetett tenni, de a pályakezdő Matsukata Hirokinak erre módja nem lehetett. Őszintén szólva, valahol a stúdiót is megértem. A "váltótárs" színészi képességei jóval gyengébbek még a nagy elődnél, így bár formailag Matsukata a főszereplő,  bizony korántsem övé a legjobban megírt karakter. Inkább csak a fizikai képességeit igyekeznek kihasználni, meglehetősen kevés közelképet láthatunk róla, ahol "színészkedni" kell.

A forgatókönyv a gyenge indítást kinövi, később van benne finom szerelmi szál, kifejezetten jó, thriller-szerű hangulat a nindzsákra vadászó nindzsa belépésénél. A végére tényleg minőségileg feljavul. A kiszemelt célpont szamuráj hölgye igazi drámai karakter. A számtalan tragédiát átélt, újabb kényszerházasság elől menekülő gyermekes asszony már csak méltó eltávozást akar ebből a létből, reménykedve egy jobban. Alakja szembesíti a hőseinket, milyen embertelen feladatot vállaltak. A film legjobb része, pedig nem akciókkal van teli. A mozi stílusa egyenetlen. Kifejezetten jó részek éppúgy megtalálhatóak benne, mint melléfogások. A szamurájok megjelenítése a leggyengébb láncszem. Meglehetősen öntelt, de könnyen félrevezethető népségként jelennek meg. A valóságban azért jóval találékonyabb, de főként gyanakvóbbak kellettek hogy legyenek a viszály dúlta országban.

Összességében: Fogyasztható, "Mission Impossible" jellegű mozit kapunk, amely ha nem is tud komoly értékeket felmutatni, untatni sem fogja a kedves nézőt. Kalandfilm kedvelők nyugodtan vadászhatják a nemrég megjelent, kiváló képminőségű, felújított változatot.

A Shinobi no Mono sorozat nagy népszerűségnek örvendett a 1960-as években, de végül csak elérkezett a befejezéséhez. A nyolcadik rész viszont egyfajta előzetese lett a sorozat első filmjeinek, ha az időrendet tekintjük. Ehhez a furcsasághoz már a 7. részben is hozzászokhatott a néző. De teljesen különálló, a többihez egyáltalán nem kapcsolódó történetről lévén szó, a dolog nem zavaró.

Az 1500-as évek közepén Japán a nagy belháborúk korszakát éli. Nagy kereslete van hát a puskapornak. Egy kisfiú kénytelen végignézni az édesapja kegyetlen végzetét, akinek halálát az okozta, hogy egy újfajta, nagy erejű robbanószert fejlesztett ki. Felnővén, a nindzsává lett ifjú veszélyes küldetést vállal, mert így lehetősége nyílik az egykori gyilkosok elleni bosszúra. Nem egyszerű feladat, mert az ellenségei képzett harcosok, nagy tapasztalattal. Eközben a tartományt Takeda Shingen és az ifjú Iejasu Tokugawa összecsapásai dúlják föl.

A szamurájfilmek és a westernek kölcsönhatása meglehetősen közismert dolog. Elég ha Kurosawától a Hét szamuráj közismert átültetésére gondolunk, amiből az egyébként méltán népszerű Hét mesterlövész született meg. Ezúttal fordult a helyzet. Az 1966-os Nevada Smith-ben az ifjú Steve McQueen kutat a szülei gyilkosa után. Egyértelműen az a mozi lett japán viszonyokra adoptálva.

A forgatókönyv szempontjából messze ez a legjobb a teljes sorozaton belül. Feszes, jó ritmusú történet, melyben kellő mértékben oszlanak meg a kalandos elemek a drámai helyzetekkel. Az erőteljes felvezetést a jövő világos helyzet ismertetése követi, majd jön váltakozó lüktetésű fősodor. Így végig fenntartják a néző figyelmét. Visszatértek az első részek realista megközelítéséhez. A nindzsák éppúgy hétköznapi életet élnek, az átlagemberek nézeteltéréseivel, mint Japán más falvainak lakói. Szerelmesek lesznek, kötelezettséget vállalnak, ellenségeket szereznek, ha melléfognak, megnyomorodnak. Csak persze, náluk a halál a szakmai kockázat része. Kiderül az is, milyen keserű tapasztalatok formálták a nindzsák könyörtelennek tűnő szokásrendszerét, miért van az, hogy csak önmagukban bíznak. A shinobik férfiközpontú világában végre ismét igazi, erőteljes nők jelennek meg, akik ezúttal méltó képviselői a szebbik nemnek. Ugyanolyan fontosak a mesefolyamban, mint a férfi társaik. Újra valódi történelmi eseményeket láthatunk a háttérben. Megtudhatjuk például, hogy az ország későbbi ura bizony majdnem ottmaradt az első hadjáratában. A valószerű megközelítés meglátszik a színészek teljesítményén is. Most nem a sablonszerepek eszköztárát veszik elő. Sokukat lehetett látni ennek az időszaknak a kalandfilmjeiben, de csak kevésszer adatik meg nekik, hogy igazi jellemformálási lehetőséget kaptak. Láthatóan élvezik az alakításokat, s kiderül, mennyivel többre képesek, mint papírmasé alakok sokadszori felvezetése. Ichikawa ugyan jócskán kinőtte a 20-as éveit a felvételek idején, mégis kiválóan hozza az elszánt, ám tapasztalatlan ifjonc botladozásait és a többiek is remekelnek. Pedig fizikailag aztán kemény próbatételnek vetik alá őket. A testközelben felvett összecsapások a mozi erősségei. Ezúttal minimális a technikai rásegítés, ember-ember elleni harc folyik, melyek néha sokkoló módon zárulnak. De a rendező nem kéjeleg a fölösleges naturalista elemek alkalmazásában, csak annyit vet be belőlük, amennyi a borzongáshoz kell.

Összességében elmondható, hogy a film a 60-as évek kalandfilm termésének kiemelkedő darabja, tulajdonképpen túllépi a műfajának határait, az igazi drámai alkotások irányába. Valószerűsége, elsőrangú színészi alakításai, akciódús megközelítése, mely drámai elemekkel párosul, kiemeli a nagy átlagból. Ezért mindenkinek ajánlom, de elsősorban Raizo Ichikawa és a nindzsa mozik rajongói ne hagyják ki.

Miután a Tokugawa-Tojotomi ellentétkör tovább már nem volt járható út, valami újjal kellett előrukkolni a sorozat folytatásához. Nézzük, mit találtak ki.

Kirigakure Szaizo, mielőtt elesne a reménytelen shimabarai lázadásban, megoszt egy titkot a fiával. Miszerint azt, hogy akit eddig a testvérének hitt, valójában a Szanada klán hercegnője, akit meg kell védeni a Sógunátustól. Jó 10 évvel később az ifjú Szaiszuke, aki akkorra már képzett nindzsa, apja nyomdokát követve, a Tokugawák ellenfeleit segíti. Miután a sógun meghalt, az örököse pedig kiskorú, néhány politikus hatalomátvételt fontolgat. Az országszerte elégedetlenkedő roninoknak pedig tehetséges vezérük akadt. A nyugodtnak tűnő felszín alatt tehát izzanak az indulatok...

Az örökösödési sorrend minden hatalmon belül fontos, így volt ez a szamuráj korban is. A nagy létszámú, reménytelen életformában tengődő roninok állandó problémát jelentettek a kormányzatnak, csakúgy, mint a bosszúra éhes nindzsák. A valós körülményekbe ágyazott fikció a hitelességet ügyesen imitálja, a történet hihető. Pergő, mozgalmas indítás jellemzi a filmet, ami kissé lelassul, amikor átlépünk a politika ingoványos területére. Miután a játszma tétje a hatalom csúcsára kerülés, vagy a pusztulás, a "játékosok" nyakatekert, homályos megfogalmazásait bizony nem könnyű követni. Szerencsére ezt a nehézkességet ellensúlyozza néhány valóban váratlan csavar a történetben. A végére persze letisztulnak a frontok, előkerül a "jól bevált" fegyveres leszámolás, ismét felgyorsulnak az események. Összecsapásokban pedig nincs hiány. Merénylet a földesúr ellen, roninok kontra szamurájok, nindzsák egymás és mindenki más ellenében. Surikenek, füst- és gyújtóbombák, dobókések repkednek a levegőben, mindenféle riasztó külsejű, életre fölöttébb veszélyes eszközök kerülnek használatba. A kormány zsoldjában álló Koga nindzsák és az örök lázadó Iga shinobik harca áthúzódik a teljes mozin. Erdőben, háztetőkön, padló alatt egyaránt megmérkőznek. Soha nem lehet tudni, ki a beépített ember. A két nagy ellenfél ezúttal az ifjú Szaiszuke és a tapasztalt, minden hájjal megkent politikus, Matszudaira Izunokami. (A Matszudaira klán valóban több nagyon tehetséges államférfit adott a Sógunátusnak.) A rokonszenves, kiválóan felkészített nindzsának meg kell tapasztalnia, hogy a politikai játszmákban ő bizony még csak zöldfülű. Ichikawa az eddigi legnagyobb fizikai kihívással szembesül a sorozaton belül, de megoldja. Riválisa mestere az érzelmi, hatalmi manipulálásnak. Tamura Takahiro remekül teljesít a sima modorú, jelentéktelennek tűnő, ám annál élesebb eszű cselszövő szerepében. A rendező, Mori Issei az akciójeleneteket elsőrangúan oldja meg, az emberi kapcsolatok érzékeltetésében számomra kevésbé volt meggyőző. De miután ez nem drámai alkotás, hanem kalandfilm, alapjában véve nagy hiányérzet nem marad a nézőben. 

A már említett, nehézkesen követhető összeesküvési részt leszámítva egy akciódús, számos nindzsa technikát felvonultató, látványos történetet kapunk cserébe a szabadidőnk feláldozásáért. Lehetne rosszabbul is eltölteni. Nyugodtan felvállalható kockázat.
Megjegyzés: Érthetetlen a cím. Az ifjú Saisuke egyáltalán nem az utolsó Iga nindzsa, az kiderül egy erdei találkozásból. Maga a történet sem erre lett kihegyezve. A történet nagyjából az 1637-51 közötti időszakban játszódik. A folytatásból kiderül, miért kerül ez ide.

Az életben történnek furcsa dolgok, miért lenne hát kivétel ez alól a filmgyártás? Az előző részben Szaiszuke, az ifjú nindzsa megnyerte a fizikai összecsapást, de elvesztette a szellemi harcot. Elindult hát ezen a téren is kiképezni magát, majd nem tért vissza! Helyette itt van újra az előző részben elhunyt apja! Fejtetőre állt a logika.

1614-et írunk. Az első Tokugawa sógun, Iejaszu a halálát érezvén közeledni, minden erejével a klán uralmának örökletes fennmaradásán munkálkodik. A harcmezőn ugyan győzött, de a hatalom tartós megőrzése korántsem biztos. Számos politikai ellenfele van, és jó néhány merénylő szeretné kiegyenlíteni a számlát ellene. Köztük vannak a megfogyatkozott létszámú Iga nindzsák. A sógun, aki maga is járatos az „árnyékok” világában, a környezetével ellentétben, nem becsüli alá az elszánt ellenfeleit. A „méreg ellen ellenmérget” elvet követve felbéreli a Fuma nindzsa klánt, hogy vadásszák le az ellenségeit. A két rivális klán viszálya több száz évre nyúlik vissza, így a Fuma harcosokat személyes érzelmek is fűtik. Ennek megfelelően mindent bevetnek a feladat teljesítése érdekében. A szamuráj és a nindzsa veszély persze korántsem veszi el az Iga harcosok kedvét a nagyúr elleni merénylettől...

Tehát a 7. rész olyan folytatás, ami tulajdonképp előzmény. Úgy látszik, a filmgyár urai nem találták eléggé vonzónak az ifjú Szaiszuke karakterét, ezért „támasztották fel” az apját. Miután a sorozatból fokozatosan tűnik el a tényleges összefüggés, a történet önmagában működőképes. Sőt, bizonyos fokig jót tesz, hogy az átlagnézőnek nem kell észben tartania az évekig húzódó sorozat részleteit
Vegyük sorra a  film erényeit.
1. Valós történelmi helyzetismertető. Iejaszu, a gyermekeit és az unokáit felhasználva különféle házasságokkal növeli a Tokugawák erejét. Ez a bonyolult rokoni kapcsolatsor csakugyan hozzájárult a hatalmuk konzerválásához.
2. Az áthághatatlan kasztrendszernek a társadalomra történő fokozatos rátelepedésének érzékeltetése. Japán kezdett kellemetlen hely lenni az alacsony rangban születettek számára. A csaták ugyan senkinek sem hiányoztak, de a polgárháborús időszakban azért csak volt lehetőség a felemelkedésre. Maga a sógun is meglehetősen alacsonyan kezdte annak idején.
3. Valós nindzsa technikák bemutatása. Ezt ugyan már leírtam egy párszor, de miután itt két shinobi klán harcol egymással, az átlagnál gazdagabb az eszköztár. Tényleg lenyűgöző látni, miket lehetett véghezvinni a furfangos kellékekkel. A más filmekben gyakran idétlenül bemutatott mászókarmok valódi fontosságát ilyen jól megvalósított jelenetben még nem láttam.
4. Akciódús kivitel. Végtére is, egy kalandfilm ettől jó, ugye? Hát, itt panasz nem érheti a ház elejét.

A hátrányok:
1. Bizony, már a bevezető „feltámasztás” is kissé hajánál fogva lett előrántva. Ez a mesterkéltség máshol szintén fellelhető a történeten belül. Viszont nem igazi történelmi események feldolgozásáról lévén szó, annyira nem zavaró.
2. Filmes „rásegítés” a nindzsák harci technikáira. A cél nyilvánvaló, még látványosabb legyen a mozi. De amíg az igazi eszközök és technikák megragadóak, a trambulin használata, a kötél- és pirotechnika feltűnően kilógnak a sorból. A visszafelé befűzött filmrészletről nem is beszélve. Fölösleges körítés. A végső nagy leszámolásnál mindent bevetnek ezekből, de mennyire kár volt. Ichikawa már sokszor bebizonyította, minden fölösleges hókusz-pókusz nélkül is képes kiváló harci jeleneteket leforgatni.
3. Túljátszások. Az eltúlzott gesztusok színházban működhetnek, de a filmvásznon fölöttébb zavaróak. Néhány szereplő annyira, de annyira meghal, hogy az már nem tragédia, hanem kabaré. Ez egyértelműen a rendező felelőssége.

Azért azt le kell szögeznem, ezen hibák többségét csak azok észlelik, akik folyamatában nézik a sorozatot. Ezzel a résszel az a gond, hogy két irányzat küzd benne. Az egyik a valóságra épülő megközelítés, amibe időnként „bekavarnak” az íróasztal mellett kiagyalt fikciók. Ráadásul ezeket nagyrészt a szamurájos történetekből vették át. A döntő példa rá a befejezés. A „magányos harcos leszámolásra indul, az esélyeket nem mérlegelve” jellegzetesen a nindzsák által ostobaságnak tartott szamuráj felfogást tükrözi. A rendezés egyenetlen. Pazar akciójeleneteket gyengécske átvezetések követnek. Szerencsére, ezek rövidek. A színészeknek igazi szerepformálásra ezúttal nagy szükségük nem volt. A jól bevált, sokszor eljátszott karaktereket pedig megbízhatóan hozzák.

A titokzatos Szaizo visszatért. Még szép...Akkora siker után, amit az új karakter hozott az előző részben, miért ne tenné? A stúdió nem habozott előállni a folytatással, de ezúttal az elvárás megegyezett a színészek reményeivel, akik élvezték a népszerűség minden áldását.

Az oszakai vár elveszett, vele együtt a Tojotomi klán. De a Tokugawákkal szembeni ellenérzések megmaradtak. Erre számít a Sanada klán ura, akinek Szaizo segítségével sikerül elmenekülnie az ostromló seregek elől. Távoli tartományokban élesztgetik az ellenállás tüzét. Támogató éppen akadna, de azért nagy a félsz. Egy portugál találmány jó lehetőséget kínál a túlerő leküzdésére, de meg kell szervezni a tömeggyártást. Iejaszu sógun nem becsüli alá az ellenfeleit, ezért a kormány szolgálatába állt nindzsákat gyilkos paranccsal küldi ki...

A folytatások legnagyobb csapdája a "hogyan tovább" kitalálása. Míg az eredeti trilógia erénye a valós történelmi helyzet tálalása volt, a folytatásoknál egyértelműen a kalandfilmes vonulatot részesítették előnyben. Már a 4. rész is ebbe az irányba hajlott, a következőnél pedig még jobban ráerősítettek a dologra. Szögezzük le, remekül sikerült.

Nézzük, mi volt a siker receptje. A mozi fő erénye a forgatókönyv. A nindzsa történeteknek jól bejáratott sablonjai vannak, amelyeket bármikor elő lehet húzni a zsák mélyéről, és akár találomra kiválasztott epizódokból is összeáll egy eladható film. Szerencsére ezúttal nem ez történt. Változatos alkotást tálalnak fel, amelyben hihetőnek tűnő helyzeteket, ármányt, árulást, önfeláldozást és hűséget találunk. A fordulatok szépen követik egymást, terelik erre-arra a cselekményt, nincs fölösleges időhúzás. Akár ma is készülhetett volna, megütné a szintet. Kiváló ellenpontozással élnek. A szuper nindzsának a ravasz sógun méltó ellenfele. Kirigakure Szaizo alakja sokkal alaposabban kidolgozott, mint az előző filmben volt. Elszánt, leleményes, kitartó, okos, no meg egyszemélyes kommandó. Olyan, akit nem szeretne az ember ellenségnek. Tud megnyerő, meg halálosan veszélyes lenni. Ichikawa Raizo méltó módon formálja meg. Mind az emberi oldal, mind a harcosé hihető. (Az a jelenet sor, amikor palotában egyedül fog neki az ellenség nindzsáinak felszámolásához, önmagában elég hozzá, hogy érdemes legyen megnézni a filmet.) Az első Tokugawa sógun szintén nem hétköznapi személyiség. Nagy túlélő, aki képes az ellenfél fejével gondolkozni. Könyörtelen, de előre tekintő államférfi. Két ilyen karakter párviadala leköti a néző figyelmét. Mellettük számos jól megírt kisebb szerep van, mint például a Szanada klán tragikus sorsú vezetője, a legendás Hattori Hanzo, kunoicsik(női nindzsák). A harci jelenetek sem nagyon rugaszkodnak el a valóságtól, és bár sötétben játszódik a többségük, jól láthatóan fényképezettek. A kor technikái valóságosak. Ismét előtérbe kerül az előző részben kissé hanyagolt, furfangos eszköztár. Elképesztő, mi mindent tudtak bezsúfolni egy japán házba. Jobb, ha észnél volt az ember, hová merjen lépni.

A rendező, Ikehiro Kazuo, a stúdióvezetés kegyeltje volt. Nem érdemtelenül, de ezt már a Trail of Blood mozik ismerői akár innen is tudhatják. Feszes tempójú, szép kiállítású alkotást tár elénk. Az új helyszínek jót tesznek a filmnek, csakúgy, mint a női shinobik bevetése.
A sorozat 5. filmje az eddigi legmozgalmasabb mozi a szérián belül. Már nem történelmi, hanem erősen fiktív jellegű. Viszont, mint kalandfilm, máig nem hagy kívánnivalót maga után. A nindzsa történetek kedvelőinek kötelező darab, de bárkinek ajánlom, aki egyszerűen csak szórakozni szeretne. Fordulatos, egzotikus mesét kap majd, amiben azért nem teng túl  az erőszak.
Érdekesség: Hattori Hanzo alakja egy későbbi sorozatban,(Shadow Warriors) Sonny Chibát emelte szupersztárrá. A valóban létezett nindzsa család számos nemzedékében viselte egy-egy leszármazott ezt a történelmi nevet. Itt még a "rosszfiúkat" erősíti a neves előd.

1959-ben két stúdió is vetélkedett a nézők kegyéért a közismert történet újabb változataiban. A Ghost Story of Yotsuya változatot már ismerhetik az olvasók. Lássuk, mire jutott a témával a DAIEI stúdió.

A Sógunátus vége felé egyre nagyobb a korrupció a társadalomban. Tamija, a sógun egykori szamurája esernyőkészítésből tengődik, miközben vesztegetési pénz híján esélye nincs a képességeihez mérhető állásra. Egyre morózusabb természetű, ami nem tesz jót a házasságának. Pedig a gyermekét elvesztő asszonyának gyenge az egészsége, s szinte végtelen a türelme. Egy napon Tamija megment egy szép ifjú lányt néhány részeg zaklatótól. A gazdag és elkényeztetett hölgy rajongani kezd a megmentőjéért. Tamija haszonleső barátai nagy lehetőséget látnak az esetben, s fondorkodni kezdenek, miként lehetne hasznosítani a véletlent.

„És akkor most valami teljesen más” – a Monthy Pyton csapat szlogenje tökéletesen illik ide. Akik látták az előző részeket, azok járnak jól. A Daiei stúdióra jellemző volt az igényes történetformálás. Yahiro Fuji elsőrangú munkát végzett. Az előző mozik ismeretében élvezet követni, miként alkalmazza a már ismert elemeket, majd apró, finom, ügyes átírással hogyan ad más megvilágítást egy-egy kulcsfontosságú történésnek. Ismerős minden, mégis más. A végső megoldás különösen.

A változtatások okát, az újra törekvésen kívül, a főszereplő személyében kell keresni. Hasegawa Kazuo a korszak kedvelt színésze volt, aki a jótevő hősök szerepére specializálódott. Vélhetően unhatta már a népszerűséget ugyan meghozó, de előbb-utóbb egysíkúvá váló feladatokat, s szerette volna magát más szerepkörben is kipróbálni. A stúdió ugyan ezt lehetővé tette, de nem ment bele a teljes imázs rombolásba. Így aztán kapunk egy olyan Tamiját, aki kissé bumfordi, kissé élhetetlen, nem nehéz az orránál fogva vezetni, de alapjában véve azért rendes ember, semmiképp nem rosszindulatú, vagy gyilkos. Miatta a történet alaposan átíródott. A néző nem jár rosszul vele, mert közönségbarát mozit kap. Számomra meglepő volt, hogy a rendezést Kenji Misumira bízták, aki nem ebben a filmzsánerben volt otthon, de megbízhatóan levezényelte a forgatást. A rá jellemző módon gyönyörű képek sorát vonultatja fel, a természet nagy szerepet játszik, mint oly sok más rendezésénél. Bár még nem az 1970-es éveket írjuk, azért felvillant valamit abból is, miért lesz később belőle kiváló kalandfilmrendező. A külsőségek látványosak, a stúdió a színészei közül az első vonalat bocsátotta a rendelkezésére. A trükkökre sem lehet panasz. Van-e hát a gond? Mert lassan túl szép a menyasszony. Akad azért az is.

Hasegawa mint negatív hős, nem igazán meggyőző. Mindkét előző színész, Wakayama Tomisaburo és Shigeru Amachi jobban teljesített nála, bár igaz, erre  lehetőséget is kaptak a szerencsésebb kézzel írt forgatókönyvek által. Ijesztő kísértet történetről sem igazán van szó. Felnőttek matiné mozjáinak szánták ezt, ezért több műfaj keveredik. Akad szerelem, álnokság, akció, könnyek, némi ijesztgetés. Ám legfeljebb egy kis hátborzongatás, de semmi valódi rámenősség. Ha valaki az eredeti történetet és szándékot várja, az érezhet majd némi csalódást. Akik viszont szeretnék megismerni a nevezetes japán legendát, de nem kedvelik a horror mozik eszköztárát, azok bátran tűzzék műsorra valamelyik este. Fineszesen összerakott, látványos tálalású, nem unalmas, csipetnyi misztikummal megszórt, nem durva történetet fognak megtekinteni. Valamit azért áldozni is kellett. Így aztán az újdonságért cserébe áldozatul esett az eredeti darab atmoszférája, s részben a szándéka. Mégis azt kell mondjam, ezúttal a csere nem volt elhibázott dolog, bár lehet, lesz, aki ezt vitatja.

Ahogy múltak az évek, egyre nehezebb dolog volt újat hozni a kísértet történetbe, de azért a filmvállalatok rendületlenül igyekeztek megoldani a problémát. Különösen amikor két stúdió is egyszerre látott neki a forgatásnak, ami 1959-ben megtörtént. Nézzük elsőként a kevésbé ismert Mitsugura Okura Production próbálkozását. A legszerencsésebb ötletük minden bizonnyal Shigeru Amachi szerződtetése volt a főszerepre, aki akkoriban számos filmben játszott karakterszerepeket. De a meglehetősen hosszú, sokszor valóban teljes estés színmű alapos lerövidítése, feszesebbre vétele sem mondható rossz ötletnek.

Tamija, az elszegényedett szamuráj hiába kéri meg a szeretett lány kezét. Az apósjelölt nem csupán elutasítja, de meg is sérti. A hirtelen haragú ifjú dühében megöli a jövendőbelije apját, s a vele lévő barátját. Ezzel úgy tűnik, végképp odalesz minden esélye a házasságra, de a furfangos szolga, Naoszuke előnyt kovácsol a bajból. A gyilkos erényes kisegítőként tűnik fel a nővéreknél, akik elszántan erednek a vélt tettes nyomába. Hamarosan újabb terv készülődik egy „fölösleges” személy eltüntetésére, s még korántsem ért véget a gonosztettek sora…

Az első szembetűnő dolog az, hogy a többnyire kamaradrámaszerű mozik helyett ezúttal sok helyszínen forgatott darabot kapunk. Mégpedig igen szép, látványos környezetet tálalnak fel, hol tényleges külső forgatással, vagy a kor szokásai szerint mutatós stúdió díszletek között. A főhős ezúttal egy megnyerő külsejű gazfickó, akiben van ugyan némi becsületérzés, de gyenge jellem. Ha dönteni kell, s pénz van a dologban, könnyen elolvadnak az aggályai. Naoszuke, aki ezúttal nem szamuráj, hanem szolga, méltó párja a gonoszságban. Tulajdonképp egyfajta „rossz-szellemként szolgál”, aki egyre mélyebbre taszítja az amúgy sem erkölcsbajnok gazdáját. Együtt haladnak a Pokol felé. A masszőr, Takuetszu, máshol gyenge, ártatlan, a bajba belesodródó kétbalkezes alakként szokott megjelenni. Ezúttal viszont olyasvalakit látunk, aki nem gyilkos ugyan, de egyfajta jakuza főnök az éjszakai életében. Így, mint bosszúálló kísértet, még félelmetesebb. A nők ebben a történetben nem igazán tűntek számomra fajsúlyos szereplőknek, nagyon férfiakra szabott világot tárnak elénk. Viszont így jobban érvénysül a film első felében a bűnügyi jelleg. Nem gond, hiszen az előző ismertetőből, The Ghost Story of Oiwa, már tudhatjuk, valóban megtörtént bűntények adták a keretet a népszerű színdarabhoz. A színelőadásra van utalás a moziban is, egyfajta tisztelgésként az eredeti szerző előtt. Már rögtön az első jelenet kabuki hangulatot idéz, a színhelyek szintén utalnak Tsuruya Nanboku darabjára, a zene pedig végig tradicionális színházi hangszereket használ. Ám ezek rövid pillanatok, a többi rész már egyértelműen filmes világ. A befejezés különösen, amikor a hétköznapi bűnözés után jön a természetfeletti. Mégpedig fölöttébb hatásosan megjelenítve, a hasonló jellegű mozik teljes eszköztárát bevetik, a vértől a hangokon át a maszkokig. Ha azt nézzük, hogy az 1950-es években forgatták, a film kifejezetten rámenős képileg. Nemcsak célozgatnak, de a nézőt a fülén és a szemén át egyaránt igyekeznek megrettenteni. Bizony horror ez, persze az adott kor mértékével.

A film tehát nem hosszú, a lényegre lett leszűkítve, egyes szereplők hiányoznak, vagy alaposan megszabták a szövegkönyvüket. Képileg máig nincs benne kivetnivaló, a színészi játék szintén jó, bár azért kiemelkedőnek nem nevezhető. A műfaján keretein belül mindenképp tisztes alkotás.

A Japánban rendkívül népszerű kísértet történet 1925-ben született meg Tsuruya Nanboku tollából, aki a negyedik volt ezen néven, és színpadi szerzőként tevékenykedett. Az eredeti címe Tokaido Yotsuya kaidan volt.

A film címe szabadon értelmezett fordítása az eredeti kabuki színdarabnak. Az előadást szívesen tűzték műsorra a forró nyári estéken, némi hideg verítékkel akarván csökkenteni a közönség forróság érzetét. Miután a darab két akkoriban megtörtént, nagy port kavaró gyilkosság elemeit egyesítette, letaszítja a szamurájokat a piedesztálról, és a szigorú nőelnyomás ellen szólt, ami szintén a kor valós jelensége volt, nagyon gyorsan közkedveltté vált. A filmipar hamar lecsapott rá, már a némafilmes korszakban vászonra vitték, ezek közül Ito Daisuke rendezése a legnevesebb. 1937-re 17 változatot forgattak le a történetből. A karakterek, motivációik, sorsuk, de még a tárgyak szerepe is, annyi különféle variációra és megközelítésre ad lehetőséget, hogy az alaptéma ismerete ellenére nem unalmas a néző számára megnézni egy-egy új változatot.

Tamija Iemon, bár a sógun szamurája, szegény ember, aki beházasodhatott egy jóhírű, de anyagiakban nem bővelkedő családba. Az anyagi gondok, és a férj nehéz természete miatt külön élnek. A büszke, de nem túl éleseszű após egy masszázsbarlangba küldi a másik lányát, nem tudván a „rejtett” üzletmenetről. Tamija mindenáron vissza akarja kapni az asszonyát, és ebben segítségére van Naoszuke, aki a kisebbik lányt szeretné megkapni, bár annak már komoly udvarlója akadt. A páros gonosz tervet eszel ki, mely sikerrel jár. Magukat megmentőnek kiadván, egy időre nyeregbe kerülnek. Ám a pénz továbbra is nagy gond, amit fokoz, hogy Tamijáéknál gyermek is születik. A házasság egyre inkább teherré lesz a rossz természetű férfinek, különösen azután, hogy egy gazdag kereskedő lánya rajongani kezd érte. A megoldás kézenfekvő: szabadulni kell a fölöslegessé vált asszonytól.

A fentiekből már érzékelhető a történet összetettsége, életszaga. A főbb szereplőkön kívül érvényes ez a kisebb karakterek esetében is. A korabeli japán társadalom számos kasztja képviselve van, bizonyítva a szerző éleslátását, na meg a jó pénzügyi érzékét. Filmvásznon mindez még érdekesebben mutat. A történet nagyrésze érthetően a felvezetés, amikor mindenkit alaposan megismerhetünk. Tai Kato, a rendező, meglehetősen sötét tónusúra vette a hangulatot. Szószerint is, de egyben remekül használja a fekete-fehér képvilágot. Feszes, rövid jelenetek során haladunk előre a borzongató effektusok felé, amelyeknek jönniük kell. A készítés évszámát figyelembe véve azt kell mondjam, a maga korában erőteljes mozi lehetett. A maszkok elsőrangúak, és bár a trükkök ugye még nem uralhatják a látványvilágot, a sokkoló jelenetek máig működő képesek. Akik kedvelik Mario Bava korai munkáit, itt sem fognak csalódni. A főszereplő Tomisaburo Wakayama mint „szamuráj etalon” bizonyára közismert. Itt az is kiderül róla, a harcművészetek elsajátítása mellett a színiiskolában sem lazsált. Az a rövid jelenete, amely a klasszikus kabuki előadás stílusában forgatódott, mesteri, teljesen másként mozog, mint filmszínészként. Egyébként remekül hozza a brutális férj szerepét, aki a pimasz fennhéjazástól jut el a rettegésig. Ronda egy karaktert kellett megszemélyesítenie, akiben szinte nincs is pozitív vonás. Érdekesség, hogy 4 évvel korábban már eljátszotta Tamija szerepét egy másik változatban, de abban korántsem volt ennyire visszataszító alak.

A mozi a régi iskola professzionális darabja. Egyszerre tud közönségszórakoztató és művészi lenni. Precízen megírt, igényes rendezéssel és kivitellel készült. Néhány keletiesen túljátszott - szerencsére rövid - jelenetet leszámítva a végén, az európai néző számára sincs élvezhetetlen dolog benne, pont azért, mert olyasmiket mutat a mohóságról, lelkiismeretlenségről, emberi gyengeségről vagy annak legyőzéséről, amelyek a világ bármely részén azonosak. Lehet meggyőződni róla.

Vannak találkozások, amiknek össze kell jönniük, arra vannak ítéltetve. Stanley-nek Livingstone-nal Afrika mélyén, Rákóczi Ferencnek Esze Tamással, Zatoichinak a félkarú harcossal, sőt még Frankenstein szörnye is összefutott Drakulával. Szóval, impozáns a névsor. Ezért aztán igazából nem meglepő, hogy a 47 hűséges ronin és Oiwa története szintén összekapcsolódott a filmvásznon. Inkább az a furcsa, hogy mindez meglehetősen későn történt meg, csupán 1994-ben. Hiszen a japán színpadokon ez a kombináció már jóval előtte sikeresnek bizonyult. Ha megkésett is, megérte rá várni. A Shochiku filmvállalat az alapításának centenáriumára szeretett volna valami egyedivel előállni. A tapasztalt és egyéni ötletekben sem szűkölködő Kinji Fukusaku rendezőre bízták a feladatot, aki mestermunkával hálálta meg a bizalmat.

Tamija, aki hosszú ronin lét után pár hónapja kapott munkát az Ako klánnál, elkeseredve veszi tudomásul, hogy ismét a nincstelenség vár rá, miután az uruk harakirire kényszerül forrófejű viselkedése miatt. Pár társával egyetemben zenéléssel próbál kenyérhez jutni, miközben újra és újra kísérti a gyermekkora szörnyű eseménye. Két csinos lánnyal hozza össze a véletlen. A pajkos Oiwa az érzékiséget és a szerelmet kínálja, a gazdag, ám kissé habókos Oume pedig a boldogulást. Mindeközben az elszánt szamurájok a bosszúra készülnek, hol türelmesen, hol dühöngve fogadva kamarásuk különös életvitelét.

Valami olyasmi ez a film, amiért a mozgóképet kitalálták. Szórakoztatja, fölemeli a nézőt, izgalmat és drámát ad neki, de egyben elvarázsolja, kiszakítja a hétköznapi szürkeségből, valami rendkívülit mutat. Kinji Fukusaku egy svájci óra precizitásával vezérli le az elkerülhetetlen drámát. Minden hangszeren játszik, mondhatni. Rövid, feszes jelenetek, színpompás képek sora, misztikum és földhözragadt szegénység, önfeladás és érzékiség, emberi gyarlóság, sőt, gonoszság, akció és sokkolás egyaránt tálalva van, kiszámíthatatlan kombinációkban. Az önmagába süppedő, értékeit vesztő szamurájkor nyomorúságos léte mellett feltűnik a dekadens arisztokrácia öntetszelgő rétege, amely már elvesztette a kapcsolatát a valósággal. Majd belép a szellemek világa, a technikának hála igen képletesen. Ám a legjobb benne, az a természetesség, amivel a rendező ezt kezeli. A Kenji Mizoguchi rendezte "Ugetsu monogatari" óta a legjobb felfogás amit láttam. Amilyen magától értetődő természetességgel lépünk át a valóság talajáról a fantasztikum világába, az elbűvölő. Fukusaku azért annyiban eltér a nagy elődtől, hogy nála a kép egyértelműen jelzi a "más" világot.

Számos, akkorra már nevet szerzett színész mellett a feltörekvő generáció legtehetségesebb tagjait látjuk a főbb szerepekben. Nem sorolom őket egyenként, de egy valakit csak kiemelek. Számomra lenyűgöző volt az Oumét játszó Keiko Oginome elképesztő mimikája. Akira Kurosawa még arra panaszkodott, hogy hosszú méterekben mérhető filmanyag kell, amíg egy japán színész képes érzelmet vinni az arcjátékába. Nos, ez a hölgy másodpercek alatt ad annyi, fölöttébb kifejező villanást, hogy csak álmélkodtam. Az operatőri munkáról csak felsőfokú jelezőkkel lehet nyilatkozni. A film folyamán végig a szakma csúcsa.

Határozottan előny a mozi élvezetében, ha valaki otthon van a két leghíresebb japán legenda, a Yotsuya Kaidan és a Chushingura részletes ismeretében. Akkor lehet jól érzékelni, milyen finoman folyik össze a két mese. Apró változtatásokkal, hangsúly áthelyezésekkel persze, mert az kötelező az eredetiség létrejöttéhez. A Shochikunak megérte az egyébként szembetűnően nagy költségvetést ráfordítani a mozira. A bemutatás évében ez lett az év legjobb hazai filmje Japánban, elnyerte az érte járó "Kék szalag" kitüntetést. Úgy vélem, érdemes megbizonyosodni róla, hogy miért is kapta meg.

A DAIEI filmstúdiót a vártnál lényegesen nagyobb siker folytatásra ösztönözte, amiből természetesen nem maradhatott ki a főszereplő Ichikawa Raizo.

 14 év telt el a sekigaharai csata óta. A büszke és meggondolatlan Toyotomi klán újra nyíltan szembefordul a Tokugawákkal. Az egyenlőtlen erőviszonyokkal tisztában lévő nagyurak közül csak kevesen mernek melléjük állni. Az ostromlott osakai vár védői hamarosan megalázó békefeltételeket kénytelenek elfogadni. Fő reménységük Sanada Yukimura, az egyetlen vezér a nagy klánurak közül, aki hajlandó szembeszállni Ieyasu shógun hatalmas túlerejével. De a várba bejutni nem egyszerű eset, szükség van hát a nindzsákra. Ám a központi hatalomnak szintén erős shinobi csapata van, akik parancsba kapják, hogy végezzenek a Sanada klán urával. Az „árnyékok” harca könyörtelen...

Nem egyszerű eset folytatást találni ki egy sikeres sorozathoz. Míg az eredeti trilógia ügyesen ötvözte a valós történelmi eseményeket a nindzsa praktikák pazar tálalásával, és a magánélet valószerűen ható eseményeivel, addig a folytatáshoz más utat választottak. A film elején történelmi helyzetismertetőt tartanak az eredeti sorozatot nem ismerő nézőknek, majd következhetnek a kitalált kalandos elemek. Az előző rész szimpatikus, tépelődő nindzsáját kiírták a történetből, a helyébe viszont egy nem kevésbé híres, valóban élt személyt állítottak be főhősnek. A furcsa név a shinobik által előszeretettel alkalmazott füstbombákra utal, meg a főhős azon képességére, hogy fölöttébb hatékonyan tud „köddé válni”.

 Goemon utolsó története kevéssé mozgalmasra sikeredett, itt viszont igazi nindzsa filmet kapunk, sűrűn megpakolva harci jelenetekkel. A túlélésükért küzdő üldözöttek és a kormány szolgálatába álló „lakáj” nindzsák kíméletlenül likvidálják egymást. Kevesebb valós harci technikát látunk mint az előző részekben, annál többet az emberfeletti magasságokba pattanó kémekből. Raizo Ichikawa otthon volt az akciójelenetekben, neki még a lehetetlent is elhisszük. A másik nagy fordulat az, hogy a Toyotomi klán, amely a trilógiában a fő gonoszokat adta, ezúttal a szimpatikus oldalra került. A Sanada klán urát Wakayama Tomisaburo alakítja, aki a bevezetésnél még a könyörtelen nindzsaölő Oda Nobunagát vitte vászonra. Hogy mégiscsak legyen némi valóságszag is a történetben, arról egy kéjhölggyé süllyedő nemes kisasszony tragédiája gondoskodik. A tapasztalt Tanaka Tokuzo biztos kézzel rendezte meg a kalandokat éppúgy, mint az emberi tragédiákat.

A mozi nem igényli az előző részek ismeretét. A felvezetésben részletesen elmagyaráznak mindent, majd indulhat a mozgalmas cselekmény. A siker része a komoly kiállítás, a stúdió ezen a téren sem spórolt. Nagyon jó, mozgalmas film ez, de azért a történelmi részét nem árt fenntartásokkal kezelni.

Egy kis történelem: Az 1614-es „téli hadjárat”-nál a mintegy 80 ezer, gyengén felszerelt, többnyire roninokból álló Toyotomi sereg veresége előre tudható volt a jól kiképzett, puskákkal, ágyúkkal bőven ellátott Tokugawa szövetségesek ellenében. Csak az őket szívből gyűlölők álltak ki a biztos vereség tudatában. Tehát a mozi erős érzelmi töltete valós alapokon áll. A Toyotomik végső vereségét hozó, „nyári hadjárat”-ot megelőző időszakba írt történet igazi keretet biztosított egy fiktív, de mégis valósnak is tetsző kalandfilm számára. Meg remek lehetőséget a folytatásra, elvégre a bosszúállás mindig „hiteles”.