Vannak találkozások, amiknek össze kell jönniük, arra vannak ítéltetve. Stanley-nek Livingstone-nal Afrika mélyén, Rákóczi Ferencnek Esze Tamással, Zatoichinak a félkarú harcossal, sőt még Frankenstein szörnye is összefutott Drakulával. Szóval, impozáns a névsor. Ezért aztán igazából nem meglepő, hogy a 47 hűséges ronin és Oiwa története szintén összekapcsolódott a filmvásznon. Inkább az a furcsa, hogy mindez meglehetősen későn történt meg, csupán 1994-ben. Hiszen a japán színpadokon ez a kombináció már jóval előtte sikeresnek bizonyult. Ha megkésett is, megérte rá várni. A Shochiku filmvállalat az alapításának centenáriumára szeretett volna valami egyedivel előállni. A tapasztalt és egyéni ötletekben sem szűkölködő Kinji Fukusaku rendezőre bízták a feladatot, aki mestermunkával hálálta meg a bizalmat.
Tamija, aki hosszú ronin lét után pár hónapja kapott munkát az Ako klánnál, elkeseredve veszi tudomásul, hogy ismét a nincstelenség vár rá, miután az uruk harakirire kényszerül forrófejű viselkedése miatt. Pár társával egyetemben zenéléssel próbál kenyérhez jutni, miközben újra és újra kísérti a gyermekkora szörnyű eseménye. Két csinos lánnyal hozza össze a véletlen. A pajkos Oiwa az érzékiséget és a szerelmet kínálja, a gazdag, ám kissé habókos Oume pedig a boldogulást. Mindeközben az elszánt szamurájok a bosszúra készülnek, hol türelmesen, hol dühöngve fogadva kamarásuk különös életvitelét.
Valami olyasmi ez a film, amiért a mozgóképet kitalálták. Szórakoztatja, fölemeli a nézőt, izgalmat és drámát ad neki, de egyben elvarázsolja, kiszakítja a hétköznapi szürkeségből, valami rendkívülit mutat. Kinji Fukusaku egy svájci óra precizitásával vezérli le az elkerülhetetlen drámát. Minden hangszeren játszik, mondhatni. Rövid, feszes jelenetek, színpompás képek sora, misztikum és földhözragadt szegénység, önfeladás és érzékiség, emberi gyarlóság, sőt, gonoszság, akció és sokkolás egyaránt tálalva van, kiszámíthatatlan kombinációkban. Az önmagába süppedő, értékeit vesztő szamurájkor nyomorúságos léte mellett feltűnik a dekadens arisztokrácia öntetszelgő rétege, amely már elvesztette a kapcsolatát a valósággal. Majd belép a szellemek világa, a technikának hála igen képletesen. Ám a legjobb benne, az a természetesség, amivel a rendező ezt kezeli. A Kenji Mizoguchi rendezte "Ugetsu monogatari" óta a legjobb felfogás amit láttam. Amilyen magától értetődő természetességgel lépünk át a valóság talajáról a fantasztikum világába, az elbűvölő. Fukusaku azért annyiban eltér a nagy elődtől, hogy nála a kép egyértelműen jelzi a "más" világot.
Számos, akkorra már nevet szerzett színész mellett a feltörekvő generáció legtehetségesebb tagjait látjuk a főbb szerepekben. Nem sorolom őket egyenként, de egy valakit csak kiemelek. Számomra lenyűgöző volt az Oumét játszó Keiko Oginome elképesztő mimikája. Akira Kurosawa még arra panaszkodott, hogy hosszú méterekben mérhető filmanyag kell, amíg egy japán színész képes érzelmet vinni az arcjátékába. Nos, ez a hölgy másodpercek alatt ad annyi, fölöttébb kifejező villanást, hogy csak álmélkodtam. Az operatőri munkáról csak felsőfokú jelezőkkel lehet nyilatkozni. A film folyamán végig a szakma csúcsa.
Határozottan előny a mozi élvezetében, ha valaki otthon van a két leghíresebb japán legenda, a Yotsuya Kaidan és a Chushingura részletes ismeretében. Akkor lehet jól érzékelni, milyen finoman folyik össze a két mese. Apró változtatásokkal, hangsúly áthelyezésekkel persze, mert az kötelező az eredetiség létrejöttéhez. A Shochikunak megérte az egyébként szembetűnően nagy költségvetést ráfordítani a mozira. A bemutatás évében ez lett az év legjobb hazai filmje Japánban, elnyerte az érte járó "Kék szalag" kitüntetést. Úgy vélem, érdemes megbizonyosodni róla, hogy miért is kapta meg.
