1959-ben két stúdió is vetélkedett a nézők kegyéért a közismert történet újabb változataiban. A Ghost Story of Yotsuya változatot már ismerhetik az olvasók. Lássuk, mire jutott a témával a DAIEI stúdió.
A Sógunátus vége felé egyre nagyobb a korrupció a társadalomban. Tamija, a sógun egykori szamurája esernyőkészítésből tengődik, miközben vesztegetési pénz híján esélye nincs a képességeihez mérhető állásra. Egyre morózusabb természetű, ami nem tesz jót a házasságának. Pedig a gyermekét elvesztő asszonyának gyenge az egészsége, s szinte végtelen a türelme. Egy napon Tamija megment egy szép ifjú lányt néhány részeg zaklatótól. A gazdag és elkényeztetett hölgy rajongani kezd a megmentőjéért. Tamija haszonleső barátai nagy lehetőséget látnak az esetben, s fondorkodni kezdenek, miként lehetne hasznosítani a véletlent.
„És akkor most valami teljesen más” – a Monthy Pyton csapat szlogenje tökéletesen illik ide. Akik látták az előző részeket, azok járnak jól. A Daiei stúdióra jellemző volt az igényes történetformálás. Yahiro Fuji elsőrangú munkát végzett. Az előző mozik ismeretében élvezet követni, miként alkalmazza a már ismert elemeket, majd apró, finom, ügyes átírással hogyan ad más megvilágítást egy-egy kulcsfontosságú történésnek. Ismerős minden, mégis más. A végső megoldás különösen.
A változtatások okát, az újra törekvésen kívül, a főszereplő személyében kell keresni. Hasegawa Kazuo a korszak kedvelt színésze volt, aki a jótevő hősök szerepére specializálódott. Vélhetően unhatta már a népszerűséget ugyan meghozó, de előbb-utóbb egysíkúvá váló feladatokat, s szerette volna magát más szerepkörben is kipróbálni. A stúdió ugyan ezt lehetővé tette, de nem ment bele a teljes imázs rombolásba. Így aztán kapunk egy olyan Tamiját, aki kissé bumfordi, kissé élhetetlen, nem nehéz az orránál fogva vezetni, de alapjában véve azért rendes ember, semmiképp nem rosszindulatú, vagy gyilkos. Miatta a történet alaposan átíródott. A néző nem jár rosszul vele, mert közönségbarát mozit kap. Számomra meglepő volt, hogy a rendezést Kenji Misumira bízták, aki nem ebben a filmzsánerben volt otthon, de megbízhatóan levezényelte a forgatást. A rá jellemző módon gyönyörű képek sorát vonultatja fel, a természet nagy szerepet játszik, mint oly sok más rendezésénél. Bár még nem az 1970-es éveket írjuk, azért felvillant valamit abból is, miért lesz később belőle kiváló kalandfilmrendező. A külsőségek látványosak, a stúdió a színészei közül az első vonalat bocsátotta a rendelkezésére. A trükkökre sem lehet panasz. Van-e hát a gond? Mert lassan túl szép a menyasszony. Akad azért az is.
Hasegawa mint negatív hős, nem igazán meggyőző. Mindkét előző színész, Wakayama Tomisaburo és Shigeru Amachi jobban teljesített nála, bár igaz, erre lehetőséget is kaptak a szerencsésebb kézzel írt forgatókönyvek által. Ijesztő kísértet történetről sem igazán van szó. Felnőttek matiné mozjáinak szánták ezt, ezért több műfaj keveredik. Akad szerelem, álnokság, akció, könnyek, némi ijesztgetés. Ám legfeljebb egy kis hátborzongatás, de semmi valódi rámenősség. Ha valaki az eredeti történetet és szándékot várja, az érezhet majd némi csalódást. Akik viszont szeretnék megismerni a nevezetes japán legendát, de nem kedvelik a horror mozik eszköztárát, azok bátran tűzzék műsorra valamelyik este. Fineszesen összerakott, látványos tálalású, nem unalmas, csipetnyi misztikummal megszórt, nem durva történetet fognak megtekinteni. Valamit azért áldozni is kellett. Így aztán az újdonságért cserébe áldozatul esett az eredeti darab atmoszférája, s részben a szándéka. Mégis azt kell mondjam, ezúttal a csere nem volt elhibázott dolog, bár lehet, lesz, aki ezt vitatja.
