Ahogy múltak az évek, egyre nehezebb dolog volt újat hozni a kísértet történetbe, de azért a filmvállalatok rendületlenül igyekeztek megoldani a problémát. Különösen amikor két stúdió is egyszerre látott neki a forgatásnak, ami 1959-ben megtörtént. Nézzük elsőként a kevésbé ismert Mitsugura Okura Production próbálkozását. A legszerencsésebb ötletük minden bizonnyal Shigeru Amachi szerződtetése volt a főszerepre, aki akkoriban számos filmben játszott karakterszerepeket. De a meglehetősen hosszú, sokszor valóban teljes estés színmű alapos lerövidítése, feszesebbre vétele sem mondható rossz ötletnek.
Tamija, az elszegényedett szamuráj hiába kéri meg a szeretett lány kezét. Az apósjelölt nem csupán elutasítja, de meg is sérti. A hirtelen haragú ifjú dühében megöli a jövendőbelije apját, s a vele lévő barátját. Ezzel úgy tűnik, végképp odalesz minden esélye a házasságra, de a furfangos szolga, Naoszuke előnyt kovácsol a bajból. A gyilkos erényes kisegítőként tűnik fel a nővéreknél, akik elszántan erednek a vélt tettes nyomába. Hamarosan újabb terv készülődik egy „fölösleges” személy eltüntetésére, s még korántsem ért véget a gonosztettek sora…
Az első szembetűnő dolog az, hogy a többnyire kamaradrámaszerű mozik helyett ezúttal sok helyszínen forgatott darabot kapunk. Mégpedig igen szép, látványos környezetet tálalnak fel, hol tényleges külső forgatással, vagy a kor szokásai szerint mutatós stúdió díszletek között. A főhős ezúttal egy megnyerő külsejű gazfickó, akiben van ugyan némi becsületérzés, de gyenge jellem. Ha dönteni kell, s pénz van a dologban, könnyen elolvadnak az aggályai. Naoszuke, aki ezúttal nem szamuráj, hanem szolga, méltó párja a gonoszságban. Tulajdonképp egyfajta „rossz-szellemként szolgál”, aki egyre mélyebbre taszítja az amúgy sem erkölcsbajnok gazdáját. Együtt haladnak a Pokol felé. A masszőr, Takuetszu, máshol gyenge, ártatlan, a bajba belesodródó kétbalkezes alakként szokott megjelenni. Ezúttal viszont olyasvalakit látunk, aki nem gyilkos ugyan, de egyfajta jakuza főnök az éjszakai életében. Így, mint bosszúálló kísértet, még félelmetesebb. A nők ebben a történetben nem igazán tűntek számomra fajsúlyos szereplőknek, nagyon férfiakra szabott világot tárnak elénk. Viszont így jobban érvénysül a film első felében a bűnügyi jelleg. Nem gond, hiszen az előző ismertetőből, The Ghost Story of Oiwa, már tudhatjuk, valóban megtörtént bűntények adták a keretet a népszerű színdarabhoz. A színelőadásra van utalás a moziban is, egyfajta tisztelgésként az eredeti szerző előtt. Már rögtön az első jelenet kabuki hangulatot idéz, a színhelyek szintén utalnak Tsuruya Nanboku darabjára, a zene pedig végig tradicionális színházi hangszereket használ. Ám ezek rövid pillanatok, a többi rész már egyértelműen filmes világ. A befejezés különösen, amikor a hétköznapi bűnözés után jön a természetfeletti. Mégpedig fölöttébb hatásosan megjelenítve, a hasonló jellegű mozik teljes eszköztárát bevetik, a vértől a hangokon át a maszkokig. Ha azt nézzük, hogy az 1950-es években forgatták, a film kifejezetten rámenős képileg. Nemcsak célozgatnak, de a nézőt a fülén és a szemén át egyaránt igyekeznek megrettenteni. Bizony horror ez, persze az adott kor mértékével.
A film tehát nem hosszú, a lényegre lett leszűkítve, egyes szereplők hiányoznak, vagy alaposan megszabták a szövegkönyvüket. Képileg máig nincs benne kivetnivaló, a színészi játék szintén jó, bár azért kiemelkedőnek nem nevezhető. A műfaján keretein belül mindenképp tisztes alkotás.
