A Shinobi no Mono sorozat nagy népszerűségnek örvendett a 1960-as években, de végül csak elérkezett a befejezéséhez. A nyolcadik rész viszont egyfajta előzetese lett a sorozat első filmjeinek, ha az időrendet tekintjük. Ehhez a furcsasághoz már a 7. részben is hozzászokhatott a néző. De teljesen különálló, a többihez egyáltalán nem kapcsolódó történetről lévén szó, a dolog nem zavaró.

Az 1500-as évek közepén Japán a nagy belháborúk korszakát éli. Nagy kereslete van hát a puskapornak. Egy kisfiú kénytelen végignézni az édesapja kegyetlen végzetét, akinek halálát az okozta, hogy egy újfajta, nagy erejű robbanószert fejlesztett ki. Felnővén, a nindzsává lett ifjú veszélyes küldetést vállal, mert így lehetősége nyílik az egykori gyilkosok elleni bosszúra. Nem egyszerű feladat, mert az ellenségei képzett harcosok, nagy tapasztalattal. Eközben a tartományt Takeda Shingen és az ifjú Iejasu Tokugawa összecsapásai dúlják föl.

A szamurájfilmek és a westernek kölcsönhatása meglehetősen közismert dolog. Elég ha Kurosawától a Hét szamuráj közismert átültetésére gondolunk, amiből az egyébként méltán népszerű Hét mesterlövész született meg. Ezúttal fordult a helyzet. Az 1966-os Nevada Smith-ben az ifjú Steve McQueen kutat a szülei gyilkosa után. Egyértelműen az a mozi lett japán viszonyokra adoptálva.

A forgatókönyv szempontjából messze ez a legjobb a teljes sorozaton belül. Feszes, jó ritmusú történet, melyben kellő mértékben oszlanak meg a kalandos elemek a drámai helyzetekkel. Az erőteljes felvezetést a jövő világos helyzet ismertetése követi, majd jön váltakozó lüktetésű fősodor. Így végig fenntartják a néző figyelmét. Visszatértek az első részek realista megközelítéséhez. A nindzsák éppúgy hétköznapi életet élnek, az átlagemberek nézeteltéréseivel, mint Japán más falvainak lakói. Szerelmesek lesznek, kötelezettséget vállalnak, ellenségeket szereznek, ha melléfognak, megnyomorodnak. Csak persze, náluk a halál a szakmai kockázat része. Kiderül az is, milyen keserű tapasztalatok formálták a nindzsák könyörtelennek tűnő szokásrendszerét, miért van az, hogy csak önmagukban bíznak. A shinobik férfiközpontú világában végre ismét igazi, erőteljes nők jelennek meg, akik ezúttal méltó képviselői a szebbik nemnek. Ugyanolyan fontosak a mesefolyamban, mint a férfi társaik. Újra valódi történelmi eseményeket láthatunk a háttérben. Megtudhatjuk például, hogy az ország későbbi ura bizony majdnem ottmaradt az első hadjáratában. A valószerű megközelítés meglátszik a színészek teljesítményén is. Most nem a sablonszerepek eszköztárát veszik elő. Sokukat lehetett látni ennek az időszaknak a kalandfilmjeiben, de csak kevésszer adatik meg nekik, hogy igazi jellemformálási lehetőséget kaptak. Láthatóan élvezik az alakításokat, s kiderül, mennyivel többre képesek, mint papírmasé alakok sokadszori felvezetése. Ichikawa ugyan jócskán kinőtte a 20-as éveit a felvételek idején, mégis kiválóan hozza az elszánt, ám tapasztalatlan ifjonc botladozásait és a többiek is remekelnek. Pedig fizikailag aztán kemény próbatételnek vetik alá őket. A testközelben felvett összecsapások a mozi erősségei. Ezúttal minimális a technikai rásegítés, ember-ember elleni harc folyik, melyek néha sokkoló módon zárulnak. De a rendező nem kéjeleg a fölösleges naturalista elemek alkalmazásában, csak annyit vet be belőlük, amennyi a borzongáshoz kell.

Összességében elmondható, hogy a film a 60-as évek kalandfilm termésének kiemelkedő darabja, tulajdonképpen túllépi a műfajának határait, az igazi drámai alkotások irányába. Valószerűsége, elsőrangú színészi alakításai, akciódús megközelítése, mely drámai elemekkel párosul, kiemeli a nagy átlagból. Ezért mindenkinek ajánlom, de elsősorban Raizo Ichikawa és a nindzsa mozik rajongói ne hagyják ki.