Régóta hallgat ez a blog. Igazából már be akartam fejezni a posztolásokat. Ám az élet olyan témával állt elő, amelyről nem bírtam nem írni. Az új cikket viszont az eddigiektől eltérő szerkesztésűnek szántam, továbbá a képaláírások sem a szokásosak. Íme, a „delikvens…”

                                              Az eredeti poszter, amely nyomán a magyar készült.

Ezúttal egy olyan film kerül terítékre, amely szerte a világban legendás azok körében, akiknek volt szerencséjük látni az 1970-es években. Akkortájt a magyar közönség nem volt elkényeztetve a japán filmvilág szamurájokat középpontba állító alkotásaival. A televízióban azért nagy sikerrel lement egy Akira Kuroszava sorozat. Értő kézzel válogattak az addig készült legjobb rendezéseiből. Belekerült például a Véres trón, A vihar kapujában, és a Rejtett erőd. Az utóbbiról még nem tudtuk, hogy bő 10 év múlva egy fantasztikus film miatt lesz híresebbé, mint valaha. Igen, igen, a Star Wars egyik ihletője.  A mozitermekben sem volt elkényeztetve a közönség. Az Onibaba és a Harakiri a szűk körű filmklubokban tűnt csak fel.  Dermesztő pillanataik miatt óvták tőle a nagyérdeműt. A vak Oicsi két filmben mutatta meg, hogy nem csupán a férfiak értenek a kardforgatáshoz. (Nálunk volt annyi, mert Japánban összesen 4 kalandja és egy évad TV-sorozata készült.) A halál erődje kedvéért tripla árat is fizettek a szórakozni vágyók a neppereknek, mert az olyan kemény volt, mint amit egy kardforgatók vezette társadalom bemutatásától reméltek az emberek. Ehhez társult párként „Az űzött szamuráj,” mint afféle vérbeli kalandfilm. Nem is kellett rá központilag kivezényelni a népességet, eltérően néhány „szocialista remekléstől.” Jött, látták és győzött – hogy egy kiforgatott történelmi szállóigét használjak. Mint Japánban oly sok esetben, egy manga volt a film cselekményének alapja. (A mű eredetileg képregényként jelent meg.) Nem rossz ajánlólevél az, ha ügyes kezekbe kerül a történet, ma már tudjuk jól. Különös, hogy miután az idő mára bebizonyította, hogy életképes a karakter, a film pedig siker volt, mégsem készült hozzá folytatás. Ez a történet ugyanis csak a főhős útnak indítása. Rajzolt formában még sok kalandja volt. Pedig a stúdiók nem szokták veszni hagyni a bevált anyagot. Elég ha csak arra utalok, hogy a szintén kultikussá vált Lone Wolf and Cub manga sorozatból hány film és TV évad készült.

Kuszanagi Rokuheita egy nindzsa klán tagja, aki álcázásként szamurájként járja Japánt, kémkedik. A szigorú szabályok szerint ebből a szolgálatból kilépni tilos, a szökevényeket addig üldözik, amíg nem végeznek velük.  Bűnbocsánat nincs, az engedély nélkül távozó egy életen át számíthat a kivégzőire.

                                                                A törvény derék őrei..

 A Jagju klán ura éppen egy új tartományt akar a titkos uralma alá vonni, ezért Rokuheita klánfőnökének tett egy ellentmondást nem tűrő ajánlatot. Emiatt keserves feladatok jutnak neki, mert először a húga kedvesét kell megölnie, aki lelépne a nem kívánt életformából. Végrehajtja, ám a testvére emiatt eldobja magától az életét. A következő megbízatása hasonló, egy másik, a Jagjuktól rég elmenekült klán taggal kellene végeznie. Ám ő nem bírja megölni, amint ott áll a közelében a felesége, a kisgyermekükkel a karjában.

                                              Képtelen vagyok rá… A nindzsa is csak ember.

Mint parancsmegtagadó és szökevény, maga is halálraítélt lesz. A klánból rögvest egy másik kiváló vívót küldenek a nyomába. Egy eldugott, hegyi falucskában földművesként próbál új életet kezdeni, feladva a kard útját. Ám nem sejti, hogy ott már két másik titok rejtőzik, amik miatt nem lehet nyugta.

Na, tessék, ennyi idő után lett végkép világossá számomra, hogy a főhős a címtől eltérően nem is szamuráj, hanem a kevésbé jó sajtóval rendelkező nindzsák számát gyarapítja. Aligha vagyok vele egyedül. Ugyanis a vetítéskor a korabeli magyarításban hemzsegett a „kém” szó, amit hol egymás fejéhez vágtak a szereplők, hol tényként közöltek a másikkal. Ha ő szintén „pajtás” volt. Viszont a "megtisztelő címkézés" tömege vajmi kevéssé segítette a a történet teljes megértését. Mi tagadás, valóban jól álcázták magukat. Az uralkodó osztály ruháit hordják, övükben a szamuráj védjegy, a két kard. Másnak olyat tilos volt viselni. Még a helyieket is átverték vele, nemhogy magyar nézőket. Hasonlóképp állunk a befejezéssel. Egykor biztosra vettük, a véres lezárás után a főhősünk belátva az ügye reménytelenségét, visszatér a klánjához. Egyáltalán nem. Kegyelemre esélye sem volna. Elhagyja a falut, mert a búvóhelye lelepleződött, és ha marad, az ottaniak szenvednék meg az újabb nindzsák érkezését. Miként a westernek filmek hősei gyakorta teszik, ő szintén magányosan indul tovább a bizonytalan jövőbe. Meg újabb kalandok felé, - amik csak képregény formában folytatódtak, a mozivásznon nem.

                                                                           Feszült alkudozás.

A háttérről

Történelmi alapja van a látottaknak, mert a filmbéli rosszfiúk, a Jagju nindzsa klán, kétségtelenül nagy befolyással rendelkezett számos tartományban, különösen azután, hogy beálltak a Tokugava család szolgálatába.  Az viszont kevéssé volt jó választás, hogy Jagju Sekisusai, - más néven Munetosi, - a soha fel nem bukkanó, de sokat emlegetett kényúr a „hunyó.” Ő még próbálta kerülni, hogy közvetlenül belefolyjon a napi politikába. Az utódai már nem voltak ennyire kényesek. A kényszerű kiegyezésért korábban „sokat tett” Oda Nobunaga hadúr, aki nem tűrte el, hogy az ország egyesítő hadjáratai idején erős fegyveres csoport maradjon a seregei hátában. Pláne, miután nem lehetett biztos benne, hogy az Iga és Koga klánok jól képzett embereit titokban ki béreli fel. A probléma kiküszöbölésére ezért csapataival szinte teljesen elpusztította a két, hegyekkel, erdőkkel és csapdákkal teli tartományt, ahol a legerősebb sinobi falvak lapultak. Bár az érintettek hatalmas veszteségekkel túlélték a nagy veszedelmet, a történtek meggyőzték őket arról, kell egy nagyhatalmú patrónus. A Sógunátus létrejötte után a Jagjuk lettek a sógun titkos hadserege. Az embereik mélyen és nemzedékekre beépültek a szamuráj birtokok népességébe, tökéletesen álcázva, hogy valójában kit is szolgálnak. Azt hihetnénk, az ország vezetőihez dörgölőzés jár némi jóléttel. Persze, hogy jár, csak nem mindenkinek jut belőle. Például az alacsony rangú nindzsáknak inkább csak sok durva feladatban és szűkös megélhetésben volt részük. A magánélet pedig szinte nem létezett számukra. A pártpolitika már a középkorban sem mindenki számára volt fenékig tejfel. Ebben a filmben háromszor is bizonyítódik, hogy a szigorú büntetés ellenére lázadozott a "tagság." Nincs új nap alatt. :)

                                           Ezúttal erős érv van kezemben a kilépés mellett.

Például a Samurai Marathon (2018) története egész ügyesen mutatja be a beépülést és a tragédiákhoz vezető következményeit. Az egyik fő okról: A bezárkózó Japánban szűkös volt a termőföld terület, és a békeidőben növekvő népességet a konzerválódott középkori termelési módszerek egyre nehezebben tudták eltartani. Az uralkodó elit birtokai sem lehettek kivételek. A legegyszerűbb gyakorlati „megoldás” részükről az volt, hogy valamilyen törvénysértésen kapják a többi klán vezetését. Az ugyanis az érintett nagyúr kivégzését jelentette, gyakran egybeesve a birtok elkobzással, a harcosok pedig földönfutó róninokká lettek, családostól. Hasonlóan a Chushingura 47 hűséges szamurájához.  Elvégre a Tokugava rokonságból kinevezett új uraság hozta magával a saját embereit, a régi harcosok mehettek, amerre a szemük látott. A köznép mindig új, még mohóbb, üres zsebű urakat kapott. Pedig a helyi szamuráj vezetés addig sem igazán kímélte őket. A filmben is megjelenítődik ez a tény. „Egy bála rizs – egy ember élete” közlik az ottani elöljáró emberei Aocsi falva lakóival, akik képtelenek teljesíteni a kivetett sarcot. Bizony, az adóból hiányzó rizsbálák korántsem voltak tréfadolgok, amint az később halálos bizonyítást nyer. Könnyen elérhető a „A halál erődje,” amely hasonló témát dolgoz fel. Szóval, Japán népességének jó oka volt félni és gyűlölni a rettegett „árnyékokat,” a sinobik rejtett seregét. Egy tanult szamuráj viszont áldás lehetett a parasztság számára. Rokuheita a növénytermesztés új formáját mutatja meg a szegény földműveseknek, és maga is szorgalmasan forgatja a kapát, hogy új termőterületet nyerjenek a műveletlen ugarból. A falu kezdeti gyanakvása oszladozik, lassanként befogadják. Ám sok idő nem jut neki.

                                                                   Kedvesem, mit tettek veled?!

Ugyanis a hegyek közötti patakokban aranyszemcsék rejtőznek. Szűkösen ugyan, de a nincstelenség közepette mégis sokat érően. Csakhogy egy gazdájától szökött valódi szamuráj már rábukkant a megszerzés módjára, és mindenre kész, hogy a titok révén új életet kezdhessen. Számára az új jövevény gyanús.  Továbbá a „mindent látó nindzsa szemek” nem hagyják figyelmen kívül a váratlan pénzforrást, így az aranyszemcsék tulajdonosának lenni nem éppen életbiztosítás.

                                                     Ez az ügy „ad acta” – lezárva.

 A Jagju klán emberei, a helyi uraság hűbéresei, egy hátsó szándékokkal bőven ellátott szamuráj testőr, és két bujkáló harcos több mint sok a falu számára. Aligha meglepő, hogy ennyi konfliktus forrás bőven ad módot, hogy sorjázzanak az összecsapások. Röpködnek a hajítókések, villan a kard vagy láncos sarló fenyegető pengéje.

                                  Szamuráj-szan, segítsen, túltervezték az évi rizsadó mértékét.

Bár a történet ügyesen kanyarog, azért egyértelműen a kiváló harci jeleneteknek köszönhetően vált emlékezetessé a film. Nem árt észben tartani, ekkortájt a rámenősebb, képileg kemény felvételek már akadnak, de még kevéssé jellemzik a szamuráj világ mozis drámáit. A nagy gáttörő, Kenji Misumitól a „Lone Wolf and Cub” első része csak két évvel később lát napvilágot. Mit ad isten, szintén manga forrásból indulva. Az USA-ban, Kevin Thomas tollából megjelent korabeli kritika szerint is kemény a kivitel, „nagyszerű klasszikus stílusban, kiválóan koreografált kardvívással és gyomorkavaró, vérbő jelenetekkel” tálalva. Teszem hozzá, akkori ízlés szerint. Mostanság már a szemük sem rebben miattuk a modern horror filmeken edződött nézőknek.

                                                       Engem egy nindzsa nem győzhet le!

Pedig a nyugati féltekén már jobban hozzá voltak szokva mozikban némi durváskodáshoz, mint a „Berlini fal” keleti oldalán. Fölösleges volna tagadni, hogy az emlékezetessé váláshoz ez a faktor nagyban hozzájárult a hazai közönségnél. A drámai hatás, kibővítve némi pikáns meztelenséggel, már csak hab volt a tortán, amik miatt a gyengébb megoldások megbocsáthatóvá lettek. Mert például az amáknak, - búvárnőknek - álcázott kunoicsik támadása a főhős ellen már 1974-ben is megmosolyogtató volt. Lásd: alul a képet.

                                     Lányok, esküszöm, nincs közöm semmiféle „Meetoo” ügyhöz!

Az „árnyékok” „ördögi praktikáit,” a visszafelé forgatott felvételek beépítését a fára vagy plafonra ugrásoknál, vagy a terepbe beépített, a küzdőket a magasba repítő, talajba épített dobbantókat különösebben nem volt nehéz kitalálni. Ám ha előkerültek a kardok a tokból, a feszültség szinte sugárzott a vászonról. Ott indult a hatás, hogy jól láthatóan valódi katanákat használtak a színészek, amik a döntő párbajban szikrát szórtak a teljes erejű odavágásoknál. Akkor még nem volt mód utólagos számítógépes rásegítésre! A kard súlya miatt zúgott a levegő és az emberi test mozgása is egészen más, mint könnyített, vagy mostanság már csak CG rajzolta „fegyverekkel” végzett hadaszkodásokat nézve. Ahogy a kútnál a földesúr legjobb embere és Rokuheita élesben kettévágják a bambusz oszlopokat a harc hevében, azt semmiféle számítógépes trükk nem tudja visszaadni. Nem csak nekem tűnt fel. Lásd a lenti, korabeli kritikát.

                                                          Kritika a bemutatás évéből

A főszereplőkről

Takahasi Hideki 26 éves volt a forgatás idején, közel 10 éves filmes múlttal a háta mögött. Az 1966-os „A verekedés elégiája” lódította meg a karrierjét, ahol bizonyította, hogy képes helytállni egy komoly teljesítményt elváró történetben. A legnagyobb sikereit aztán mégis különféle szamuráj karakterek megformálásával érte el a hosszú karrierje során. Ez a film volt az első, amelyben a harci képzettségére alapoztak. A szigetországban sztárrá lett, és még majdnem 80 évesen is aktív színész. Az űzött szamurájban nyújtott alakítása tényleg meggyőző. Eleve olyan a megjelenése, hogy az ember rögtön elhiszi, képes egy kisebb hadsereggel is sikerrel szembeszállni. Kisportolt, jókora termetű, viszont megnyerő arcú.

                                                        Akkor döntsön a kard!

Már a bevezető képsoroknál kiderül, igazi mestere a vívásnak. Olyan, akivel lehetséges „élesben” hatásos harci jeleneteket felvenni. Pedig azok sosem veszélytelenek. Egy elrontott mozdulat miatt csúnya sérüléssel, vagy halálesettel zárulhat a felvétel, mint például Sintaro „Zatoicsi” Kacu fia esetében megesett. Ha valaki azt szeretné megismerni az ilyen irányú képességeit, javaslom tőle megnézni a „The Last Samurai” (1974) történelmi filmet, ami élményt nyújt a japán kardvívás kedvelői számára. Sőt, az ország belső helyzetének ábrázolása a különböző klánok harcosainak szemszögéből nézve és a magánéletük gondjait megmutatva egyedi ízt ad a filmnek.

Fő ellenfele Iszao Nacujagi, aki sajnos már 2013 óta nincs közöttünk. Remek színész és kardvívó volt, és számos filmben bizonyította, milyen hatásos ez a párosítás. Egyik legnagyobb sikere volt a „The Thirteen Assassins” (1963), de talán a „Szamurájok és banditák” (1978) Hideo Gosha rendezésben a legkönnyebb elérni, ahol ő Tacuja Nakadáj végsőkig hűséges társa. Az Űzött szamurájban viszont korántsem szimpatikus, hiszen Uzuki, a karaktere, egy pokolian veszélyes nindzsa, aki részben kötelességtudatból, részben azért, mert tudni akarja, melyikük a jobb harcos, világosan közli a főhőssel, hogy mindenképp meg fogja ölni.

                                                                  Előlem nem menekülhetsz.

Annyiban „szamurájos viselkedésű,” hogy ennek ellenére időlegesen hajlandó kisegíti a Rokuheitát a végső összecsapásban a földesúr harcosai ellenében. Naná, még a végén legyűri a másikat a túlerő, ő meg lemarad a dicsőségről. Nacujagi ritkán kapott ennyire negatív szerepet, mert a stúdiók nem szerették, ha a sztárjaik rossz fényben tűnnek fel a vásznon. 1970-ben viszont éppen szabadúszó volt, így negatív karaktert is elvállalhatott. A nézők jól jártak vele.  A falusiak közül a csinos Maszako Izumi  és Szeicsiró Kamecsi elszánt ifjú földművese megérdemlik az említést. A harci jelenetekben szereplők szintén sokat tettek a film sikeréért, de őket nem sorolom. Úgyis gyorsan hullottak... :)

                                                  Csak paraszt vagyok, de a faluért bármikor kiállok.

Rokuheita és az orgyilkos Uzuki szeles napfogyatkozásban vívott feszült hangulatú párbaja, benne a szikrát vető kardokkal, kétségtelenül a történet méltó csúcspontja. A többi színész munkájában sem volt kivetnivaló. Később számos arcra ráismertem más filmekben. (Az ismertetőben található képek nagy többsége japán oldalakról származik. Köszönet azoknak, akik megőrizték őket és feltették az Internetre. Néhányat digitálisan feljavítottam.)                                                                  Egy halálos párbaj közönsége

A címről

A benne szereplő tengu szó természetfölötti lényre utal a japán mitológiában. Nem véletlen, hogy a film „Superman On Gale” címmel szintén volt forgalmazva. Az angol gale szó viharos erejű forgószelet jelent, a japán kaze úgyszintén. Így érthető, ha a „Duel In The Wind” ugyancsak szerepel a film nemzetközi címlistáján. Hogy még cifrább legyen az ügy, a kaze no tengu a helyi harcművészetben a viharos, lerohanó technikát is jelöli, amit a filmben bőven alkalmaznak A lényege, hogy  a legendás Mijamotó Muszasi cselének módjára megpróbálják átugrani az ellenfelet, és közben a feje felett oldalt kiperdülve lesújtanak rá. Nem egyszerű a kivitelezése, az biztos.

                                                                                                        Nindzsa változat: Dupla rittberger, ellenfél leszúrva

De miután a magyar forgalmazás idején a hasonló finomságok kibogarászására nem volt még internetes lehetőség, „Az űzött szamuráj” cím lett a nyerő. Azért a TOHO plakátja világosan jelzi, mik is a karakterek, az európai közönséget esetleg megtévesztő külsejükkel. A helyieket már a "ninjutsu samurai" megnevezés eligazította. Az pedig, hogy a Tohónál átvették a konkurencia egyik filmjét, tulajdonképp kimondatlan elismerésnek számított.

 Aki elkövette

A rendező, Keiichi Ozawa, az IMDB szerint 31 önálló filmet jegyez az életművében, bele értve a TV-s darabokat is. Szamuráj történetet tőle mindössze egyetlen másikat találtam. Sokkal inkább az alvilági témákban volt otthon, leginkább jakuza drámákat vitt vászonra. Továbbá pár hagyományos bűnügyi sztorit, de TV sorozatoknál ugyancsak bábáskodott. Meglepetésemre kiderült, hogy nálunk vetítették tőle a Honda lovag alkotást. Talán valaki elő tudná ásni, amennyiben VHS-en kiadták magyarul. Nincs róla adatom.  Részemről nem láttam a mozikban. Ha valaki igen, ne habozzon pár szót rászánni hozzászólás formájában.

Meglepőnek tartom, hogy további jidaigeki történetet sokáig nem kapott. Egy interjúban elmesélte, hogy elég szűkös volt a költségvetés a forgatásnál. Tény, hogy maximum 10-12 fős szereplőgárdára futotta egy-egy jelenetben, de az sem sokszor. Drágák a kosztümök. Meg a háttérben szereplő statisztákat is fizetni kell. A szegényes paraszt falu pedig valószínűleg egy tisztes ház árából lett összerakva. Annál ügyesebben válogattak a külső helyszínek között. Hegy, erdő, szakadék, tengeröböl, virágok borította fennsík és más apró, de szemet gyönyörködtető részletek teszik vonzóvá a látványt. Nem szólva pár lenge öltözetű kunoicsiről, vagyis nindzsanőről. Tudta a rendező úr, mitől döglik a légy. Pedig a pőreség ábrázolása akkortájt elvétve fordult elő ebben a filmes zsánerben, és igazából máig sem jellemző.

                                                      Kit akartál te meglepni?

Fellelhetőség

Ez a film hosszú évtizedeken át nem volt látható. Az oka részben a japán szemléletben keresendő. Arrafelé a filmforgatás igazából még máig sem örvend művészeti elismertségnek. Régebben pedig végképp nem úgy kezelték. Mit ne mondjak, Akira Kuroszava megítélése a japán filmmoguloknál merőben más volt, mint a világ többi részén. Egy mozifilmtől csupán annyit vártak el, hogy hozza be az árát és produkáljon tisztes hasznot. Ha sokat termel, az jó, mert lehet belőle finanszírozni a többi, kevésbé rentábilis történetet. Tehát egy darabig futnak a történetek a mozikban, majd amikor a cég úgy érzi, megcsappant az érdeklődés, leveszik a műsorról. Sokáig. Mi több, a régi gyakorlat az volt, hogy ilyenkor a szalagokat bezúzták. Valahol érthető volt a dolog 50 évvel ezelőtt, mert sok száz kópia is készült egy filmből. Ki győzte volna a tárolásukat? Ezért legfeljebb egy „mastertape” került be a stúdió raktáraiba. Ha külföldre eladtak egy filmet, a forgalmazási jogok lejárta után ugyancsak elvárták megsemmisítést az ottani forgalmazóktól. Digitális tárolásnak még nyoma sem volt. Ez történt a Kaze no Tenguval is. Interneten találtam a hírt, - jó régen már, - hogy régebben tűz ütött ki a Nikkatsu raktáraiban, egyes megőrzésre tárolt 35 mm-es szalagokat megsemmisítve, vagy súlyosan megrongálva. Nagyjából 10 éve sikerült kapcsolatot találnom a cég akkori webmasterével, aki az esetleges felújítást firtató érdeklődésemre azt válaszolta, hogy csupán egy „Béta verzió” maradt meg. Hogy pontosan mit takart a megfogalmazás, nem tudatta. Azt sem, van-e egyáltalán újrakiadási tervük. Nem felejtettem el megkérdezni. Az adatbázisukban annyi szerepelt, hogy: „Készült 1970-ben, azon év november 14-én bemutatva, 7 tekercsen, 83 perc hosszúságban.” Találgathattam, hogy sikerült-e összeszedni minden anyagot, ami a felújításhoz szükséges.  Mintegy 3 évvel későbbi újabb próbálkozásomra, hogy hol tart a project, már nem érkezett válasz. Nem kivételeztek, mert ismerek másik rajongót, aki szintén hiába kopogtatott náluk. A Nikkatsu cég mindig furcsa üzletpolitikát követett, sosem igazodtak a trendhez. Azt hiszem, inkább építettek az „inkább sűrű fillér, mint ritka forint” szemléletre, de persze jenben számolva. 

                                                            Egy nézőcsalogató jelenet.

Már-már feladtam a reményt, - információ híján pláne, – hogy valaha újra láthatom az ifjúkorom egyik nagy mozis élményét, amely a japán filmek felé terelte az érdeklődésemet. Azért terveztem írni róla, úgy gondolván, az idő úgyis egyre inkább tesz róla, hogy gyérüljön azok száma, akik még beülhettek rá a termekbe. Nem állítom, hogy, „Az űzött szamuráj” a szigetország filmiparának csúcsterméke, de mint kalandfilm, máig állja a versenyt a maga zsánerén belül a jelenkor mozgóképeivel. Azt pedig tudjuk jól, szintén a múlt időszakból átvéve, hogy „Nem kell mindig kaviár.” A nyers halból készült szusira szintén akad kereslet.(Részemről mindenképp, bár az ára lehetne barátibb.) Ez a cikk eredetileg nagyon más volt, sokkal több részletet írtam bele a film történetéből. Úgy véltem, nem számít spoiler inváziónak, ha úgy sincs mit megnézni az olvasás után. Olyan blogra irkáló amatőr sem lehet sok, aki látta anno, azt hiszem. Hosszú szünet után minden különösebb meggyőződés ismét nélkül turkálni kezdtem az Interneten a film után, és elképedésemre kiderült, már létezik belőle felújított változat. A Nikkatsu alaposan megváratta a film rajongóit, de a lényeg, hogy végre léptek az ügyben.

Frissítés: Már létezik BlueRay kiadása a "szakoldalakon." Sőt magyarítása is akad. Szóval, már nem csak a főhőst lehet űzni...(2023. november)

                                        Jagju küldheti az új harcosát a kivégzésemre. Várni fogom.

Egy újabb mozi azok közül, amelyek meghatározóak voltak abban, hogy megkedveltem a japán filmeket. Rég volt az első találkozás, még „megboldogult” tinédzser koromban. Klubhálózatban vetítették, ahol mindig akadt valami érdekesség. Ezúttal kezdve a címmel. „Az ördög fogadója.” A szocializmusban ilyet olvasni már önmagában izgalmas volt, hiszen szinte ordított róla valami „tiltott gyümölcs.” Azt azért sejteni lehetett, hogy horrort úgysem engednek forgalmazni, de valami szokatlan lesz benne. Egy kamasznak okvetlenül megmozgatja a fantáziáját, én sem voltam kivétel. Addig csupán pár Kuroszava mozit, az Onibabát és a legendás Oicsi kardforgatós történetét láttam a szigetország sokkal bővebb választékából, - a Harakiri éppen be volt tiltva - a szamurájokról halvány tudomásom volt, a jakuzákról vagy a Tokugava korszakról gyakorlatilag szinte semmi. Pedig sokat segítettek volna az élvezeti faktor növelésében. Ám mindezek nélkül is a végén fölöttébb elégedetten sétáltam ki a moziból, számos emlékezetes alakítás és filmes megoldás fogott meg. Annyira, hogy kissé érettebb fejjel újra szerettem volna látni, de addigra már lekerült a műsorról. Azért a memóriámban – akkor még egész jól működött - elraktároztam a kiváló filmek közé, így örömmel láttam felbukkanni a felújított változatát a neten. Ráadásul nem csalt meg az emlékezetem, a történet a régi fényében tündökölt az újrázásakor.

A város végén, a folyó közepén, van egy szigetecske, afféle senki földje. Egyetlen épület áll rajta, ami fogadó. Hírhedt hely, hétköznapi ember még nappal sem veszi arra az útját, tudván, hogy már bejutni sem egyszerű oda, a kiút pedig végképp bizonytalan. Különösen elevenen, ha kívülálló az ember. Még a rendőrség sem háborgatja az ott lakókat, pedig nyilvánvaló, hogy csempészetből élnek, ami a legsúlyosabb elbírálás alá esik. Az elzárkózás már 15 éve tart. Ám egy napon egy naiv idegen téved a szigetre. Az ifjút a véletlen hagyja életben, és a története alaposan felborítja banda életét. Egyúttal a veszély fekete felhői kezdenek tornyosulni a fejük fölött, jobban, mint előtte bármikor. Bármikor kitörhet a vihar.

Szokásomtól eltérően muszáj a stáb bemutatásával indítanom. Maszaki Kobajashi rendező a Harakirivel (1962) és a Szamurájlázadással (1967) ekkorra már hatalmas tiszteletre tett szert. Ő volt az, aki bebizonyította, hogy viszonylag kevés szereplős és helyszínű, ám feszültségtől izzó történetekkel is lebilincselhető a közönség, nem csupán akciók halmazával. 1971-ben már egyre kevesebb fekete-fehér mozi készült, de ő ragaszkodott a jól bevált módszereihez. A képi világ ehhez csak az egyik eszköz volt. Úgy érezte, az említett két film szikár, ám gondosan felépített eszközrendszerével tudna még újat mondani. Egy ilyen történet leforgatásához gondosan felépített forgatókönyv kell. Mijazaki Jaszukóra esett a választás. A hölgy a színészkedés mellett írásban is ügyeskedett. Érdekesség, hogy férfi álnéven szerepel a stáblistán. Talán mert az egyik főszereplő, Tacuja Nakadáj felesége volt és kerülni akarták az összefonódás látszatát. Az biztos, hogy Jaszukó asszony kiváló munkát adott ki a keze körül. Értő kezű írástechnikájának köszönhetően a lassú, szinte álmosan haladó történet egy percig sem unalmas. Elejtett szavakból és mondatokból bomlik ki a mese magva, ezekkel jellemzi és mutatja be a főkaraktereket. Kerülte hangzatos mondatokat, kevés a szöveg, mégis pontos minden bemutatás és érezni, hogy mekkora feszültség halmozódik fel, a helyzet bármikor robbanhat. Életszagú mese, a közhelyek távol állnak tőle. Nincsenek hibátlan hősök vagy mélységesen gonosz emberek. Bár nagyon csábít rá a helyzet, a tündérmesés befejezés szintén elmarad. Az élet nem az erkölcsi sugallatunkat követi. A halál mindig váratlanul csap le és nem válogat, hogy kire.

Mindezek elfogadtatásához nagyon kellett az operatőr profi munkája. Okazaki Kozónak alaposan meg kellett mozgatnia a fantáziáját, hogy a viszonylag kevés cselekmény mellett fenntartsa néző figyelmét. Sikerült. Akik látták a Goyokint, azok már tudják, mestere volt a kamerának és ezúttal sem okozott csalódást. Az esetek többségében a kamera testközelben van, érzékeltetve a zárt közösség teljes elszigeteltségét. Szokatlan beállításainak köszönhetően még azokat a jeleneteket is áthatja valami hideg fuvallat, ahol „semmi nem történik.” Illetve, dehogyis nem. Egy-egy elejtett szó, elfordulás, felcsillanó szem, testreakció, mindig elárul valamit a figyelő nézőnek, ami majd idővel jelentőséget nyer, rávilágít valamire az illető múltjából. A szövegkönyv és a kamera összhangja teljes és élvezetes. Mert amúgy szűken mérik ám az információt. A csempészbanda tagjai egymás között is titkolóznak, egymás múltjáról inkább sejtenek valamit, mint tudnak. Pláne annak okairól, hogy mi okból kötöttek ki a szigeten és ragadtak le a veszélyes életformánál. A kamera azonban némán is sokat „beszél.”

A karakterek ugyancsak mély merítéssel lettek kiválogatva a társadalomból. Ikuzó, a banda idős vezetője, egyáltalán nem hajaz a szokásos jakuza főnökökre. Megértő, szabad választást, döntési jogot ad az embereinek, semmire nem kényszeríti őket. Fölöttébb szokatlan módszer ez abban a világban és környezetben. Viszont talán pont ezért tartanak mellette hűségesen a beosztottjai. Nakamura Kanemon mifelénk kevéssé ismert színész. A ritkaságok kedvelői a Humanity and Paper Balloons, Kwaidan, vagy a hazai mozikat is megjárt Samurai Banners – Szamurájháborúk mozikban azért találkozhattak vele, leginkább a saját TV készülékükön. Kiforrott színész volt a forgatás idején, sallangmentes játékát élvezet nézni.

Tacuja Nakadáj 1971-ben jó nevű színésszé lett, hatalmas sikerekkel a háta mögött. „Hangyás” Szadasicsi szerepe engem a The Sword of Doom-ban nyújtott alakítására emlékeztet, melyben ő volt Rjunoszuke, a két lábon járó halál. Nem véletlen, hasonló a két karakter. Zakkant mindkét figura, és Nakadáj értett hozzá, hogyan tegye élethűvé az ilyen szerepeket. Szada kevésbé elvadult, mint a másik karakter, benne még maradtak emberi érzések, de a kiszámíthatatlanság és a veszélyesség rá is jellemző. Nem csoda, rendkívül mély lelki sebet hordoz magában. Azon kevés szereplők egyike, akiről pontos értesülést kapunk, bár azért marad elég fehér folt a múltjában. Őróla derül ki, akitől legkevésbé várnánk, hogy képes önzetlen cselekedetre. A „verebes jelenetben” sejlik fel az álarca mögötti szenvedés, a sóvárgás az igazi érzelmekre. Nem csoda, hogy ez kering az Interneten.

Itt most jöhet egy kis „félre,” mint például Moliere színdarabjaiban. Nekem úgy rémlik az évtizedek homályán át, hogy nálunk egykor Szada a „hangyás” jelzőt kapta a magyarításnál. Ködbe vész, biztosra nem venném, de rémlik, hogy annak idején a filmklubos változatban a fogadós elmagyarázta a rendőrnek, hogy „Jó fiú ez, csak néha a fejében megindulnak a hangyák, és olyankor kiszámíthatatlan.” Az angolban „közönyös” lett a beceneve. Ami megállja a helyét, de valahogy mégsem az igazi, mert eltűnik belőle a figura egyik fő tulajdonsága. Volt vagy sem ilyen egykori magyarítása a névnek, én a fordításnál megtartottam a „hangyást.”

Omicu, a főnök egyszerre realista és álmodozó természetű lánya, az egyetlen nő annyi elvadult férfi között. Hihetetlen, de teljes biztonságban él egy tenyérnyi szigeten, ahol a napok monotóniáját csak a veszélyes árubeszerzések szakítják meg, melyekről vagy visszajön mindenki, vagy nem. Omicu kicsinyke játékai és megjegyzései színt visznek a banda életébe, ők pedig hálásak érte… a maguk módján. Ám „nem semmi” társulatról van szó. A teljesség igénye nélkül: van köztük kötekedő természetű „bika,” biszexuális „Élő Buddha,” dadogós, zsebtolvaj, művészi hajlamokkal megáldott TBC-s, egy szamuráj ivadék, és így tovább. Mindannyian a társadalom kitaszítottjai, és - ahogy ezt a banda főnök már valóban elmagyarázza az egyik felügyelőnek, - sehol máshol nem találnak helyet maguknak, mindenhonnan kiutálják őket. A keserűség viszont erdei vadakká tette őket, mindenre kaphatóak. Jobb, ha nincsenek az emberek között. Bár ezek kisebb szerepek mind, a kor karakter színészei jelenítik meg a színes társulatot. A szamurájos filmek kedvelői a fentebb emlegetett „Halálos kard”, vagy a „Lone Wolf and Cub” mozikból számos ismerős arcot fognak találni, ha megnézik „Az ördög fogadóját.” Az új japán színész generáció már alkalmazkodott a nagyfilmek igényeihez, profik mind. Így a korábbi időszakra jellemző teátrális gesztusok eltűntek. Európai szemmel sincs kivetnivaló a játékukban.

Jelentős karakter jutott a korszak sztárjának, Zatoicsinak, - akarom írni Kacu Sintarónak, - név viszont nem. A kezdetben féleszűnek látszó alkoholista emberi drámájának lassú kibontása a forgatókönyv egyik nagy erőssége. Kacu ezúttal teljesen mellőzi az amúgy általa kedvelt modorosságokat. Bizony, ha komolyan hozzátette magát a munkához, akkor abból remek dolog sült ki. Az alakítása ezúttal hiteles, nem poénos. Mintha a karmája hozta volna neki ezt a szerepet. Az önsors rontással később neki szintén keményen meg kellett küzdenie. Az egyetlen hosszabb monológ neki jutott és a legjobb formáját hozta benne. Szerintem a mozi művészileg legmegfogóbb része a teliholdas estén a névtelenből kibukó vallomás.

Míg a csempészek az emberi természet széles skáláját képviselik, addig a szamurájok egy bukóban lévő társadalom jellegzetes képviselői. Bár a kor nincs pontosítva, a forgópisztoly, a becsempészett falióra és hasonló apróságok kétségtelenné teszik, Perry kapitány elzárkózást áttörő, fekete füstöt okádó hajói időben közel járhatnak, a sógunátusnak hamarosan végképp bealkonyul. Nagy kárnak aligha nevezhető, a mindent elborító korrupció és a köznép semmibe vétele egy pillanatig sem teszi rokonszenvessé a harcosok államformáját a szemünkben. Sigeru Kojama, akinek bőven jutott a hasonló, pökhendi hivatalnok szerepekből, ismét briliáns „a szamuráj, akit szeretünk utálni” figurájaként.  Őt talán legkönnyebben a Szamurájlázadás elvakult kamarásaként a legkönnyebb felidézi az emlékeinkben. A szamuráj rendőrség álszent, amely folyvást a törvényekre hivatkozik, miközben áthatja őket a megvesztegethetőség. A képmutatásuk nyilvánvalósága már a mozi elején kiderül. Felszámolni készülnek a csempészbandát, de nem magát a tiltott kereskedést. Megy majd minden tovább a saját embereikkel, az új vezetés hasznára. A régi már megtömte a zsebét, pozíciót vásárolt. Az ahhoz őket segítőket pedig ejti. Fölösleges tanúkra nincs szükség. A helyzet erősen „áthallós,” nyilvánvaló célzás a korabeli állapotokra, csak történelmi köntösbe bújtatták az egészet.

Azért a kedves olvasó egy percig se gondolja, hogy holmi politikai-társadalmi tanmesét akarnak a nyakába sózni. A történet magva igazából nem is alkalmas rá, annyira elszigetelt jelenségről van szó. Néhány rejtőzködő életet vivő alvilági alak kevéssé alkalmas egy nagy ívű parabola kibontására. Annál jobban lehet mesélni az emberi természetről. A rejtekhelyre véletlenül bejutó ifjú elmeséli keserves történetét, ami a maguknak való jakuzákban olyan érzelmeket hoz a felszínre, amikről már azt hitték, elfelejtették őket. A büszke kívülálló szerepe fokozatosan lebomlik róluk, kiderül, mennyire szomjazzák a jóságot. Azt hogy kaphassák, sőt, hogy ők adhassák. A tizenéves évei végén járó ifjonc gyakorlatilag az egész életét egy udvartartásba bezárva töltötte, a befogadás reményében. Aztán kénytelen mindent kockára tenni, hogy a szerelmét megmenthesse a bordélyból. Zöldfülűként semmi esélye nincs a sikerre, hiszen a piros lámpák negyedében könnyedén kifosztják. Gyakorlatilag biztosra vehető, hogy ott megölik egy adóssága miatt. A banda annál jobban ismeri az a terepet. Viszont a segítséghez sok pénz kell, amit csak egy rendkívül veszélyes akció árán lehet megszerezni. Hogyan szólal meg bennük az emberség, vállalják egy gyakorlatilag kívülálló kedvéért az életveszélyt, miközben a nyakukon a kés, mert tisztában vannak, a folyamőrség lecsapni készül rájuk. A magányos farkasokban él a becsület és az emberség, aminek a maguk sajátos módján tanújelét adják. Az ördög fogadóját ez az érzelmi töltet, a kettősség érzékeltetése teszi vonzóvá.

Maszaki Kobajasi az előző zárt terű drámáihoz hasonlóan biztos kézzel irányított. Többségében rövid jelenetekkel operál, nem teszi próbára a néző türelmét. Csak a kulcseseményekre szán időt. Thrilleres hangulatot teremt, melyet időnként megszakít, hogy aztán lecsapjon a mennykő. A kardok ritkán kerülnek elő, de akkor hatásosan. A fentebb emlegetett moziktól eltérően egy csipetnyi szemléletváltás megjelenik nála. A bandának pusztulnia kell, ezt tudjuk az első perctől kezdve, nem romantikázik, nincs boldog vég. Ám akikért a sírba mennek, kifejezik a tiszteletüket irántuk. Minden bizonnyal keserves élet vár rájuk, de ők mégis boldogok. A rendező jelzi, csak bízik az emberi tisztességben. A néző némileg jobb szájízzel áll fel a székéből a végén. Az „Inn of Evil” elég talányos film. Különböző értelmezésekre ad lehetőséget. Több ország választott a magyarhoz hasonló címet, míg mások az eredetihez hasonló, kb. „Életem kockáztatása árán is” változatra szavaztak. Mindkettőnek van létjogosultsága.

Ha őszinte akar lenni az ember, el kell ismernie, a Harakiri és a Szamurájlázadás jobban sikerült mozik, mint ez a film. Talán könnyebben befoghatóak is. Ám „Az ördög fogadója” azért nyugodtan elhelyezhető melléjük, sok erénnyel rendelkezik. Közönségfilmként nem lehetne eladni, de azok, akik szeretnek a finom részleteken csemegézni, értékelni fogják. Cserében el kell fogadni a lassúbb történetszövést, ami manapság már sokakat elriaszt. Mindenki maga dönt. Részemről javaslom a megtekintését, megéri.

Szóval, Mijamotó Muszasi, a szamurájok etalonja, az önképzés bajnoka, a legenda. Josikava Eidzsi könyvsorozata óta különösen szárnyal a népszerűsége, bár előtte sem panaszkodhatott volna a címadó hős. Életének különféle feldolgozásai valószínűleg az idők végeztéig ellátja anyaggal a japán filmes társadalmat. Mozi változatokban bővelkedik. Mifelénk a legközismertebbnek a Toshiro Mifune – Hiroshi Inagaki páros Samurai Trilogy-ja mondható, de a Nakamura Kinnosuke - Uchida Tomu öt filmes sagája szintén megbecsült darabokból áll. Nincs olyan japán rendező, aki ne szeretné megismertetni a közönséggel a felfogását a neves harcosról. Tai Kato 1973-ban kapta meg erre a lehetőséget. Esze ágában sem volt a tradíciókat követni. A mozi alcíme, a „Dühöngő kard” rögtön sokat elárul, miféle képet akart festeni a főhősről.

Takezó és a barátja, Matahacsi, nagy szerencsével élik túl a szekigaharai ütközetet, amely a Tokugava klán teljes győzelmét hozta. A legyőzöttekre váró kivégzés elől menekülve elszakadnak egymástól. Takezó a szamuráji létformát választja Muszasi néven, míg a gyenge jellemű társa egy asszony kitartottja lesz. Az élet időnként összehozza őket, gyakorta különös helyzetekben. Matahacsi sehol nem találja a helyét, Muszasi viszont egyre híresebb harcművész lesz. Ám annak nagy ára van. A szerelem például nem fér bele ebbe az életformába.

A főhősről:

Miután Muszasi életéről rengeteg információt találhat az, aki akar, különösebben nem óhajtok részletekbe merülni a témában. Valószínűleg így volt ezzel Tai Kató is, aki öles léptekkel haladt előre a filmben. Amire Toshiro Mifune majdnem két órát szánt az Oscart elnyert trilógiája első részében, itt laza negyedóra alatt el lett intézve. Kató fütyül a lelkizésre, hamar az akciók közepébe viszi a nézőt. Őt nem a fejlődő ember, hanem a harcművész foglalkoztatja. Ez persze a fogyasztónak jó, mert több mint 40 évvel a készülte után a mozgalmasság a mai igényeknek is minden további nélkül megfelel. De nem ez az igazi eltérés a régi Muszasi filmektől. Josikava Eidzsi rendkívül könyvei szinte kizárólagos mintát adtak a filmes társadalomnak, de az bizony irodalmi szemléletű. Az igazság az, hogy a korabeli feljegyzések korántsem hízelgően szólnak Muszasiról. Azokban egy nagydarab, erős, gyorskezű, a társadalmi konvenciókra többnyire fütyülő, durva ifjoncot mutatnak, aki habozás nélkül átgázol az útjába állókon. A vívás alapjait megtanulta az apjától, akivel a viszonya fölöttébb rossz volt. Harci sikereit a fizikai tulajdonságai alapozták meg, amikhez hozzájöttek még a különféle praktikái. Mai szemmel úgy értékelhetjük, hogy a korát megelőzve, az ifjú Mijamotó rájött a szellemi hadviselés fontosságára. Mert ő bizony a híres párbajait hideg fejjel előre megtervezte. A fegyverek felméréstől, az ellenfél gyenge pontjára történő építéstől, a gondolkodásának megzavarásáig minden trükköt bevetett. Szinte mindig szándékosan késve érkezett a helyszínre. Itt hadd mutassak rá, hogy a furfang volt a fegyvere, nem a dölyfös semmibe vevés. A tradicionális felosztás szerint ugyanis akkortájt 12 órából állt egy nap. Tehát valójában két óra időtartamról van szó, amikor a filmben egy bizonyos órát jelölnek meg a kihívásban! Természetesen mindenki az adott időpont elejét értette a kezdésre, kivéve Muszasit, aki az utolsó pillanatban állított be, és joggal mondhatta, hogy: „Még tart a disznó órája.” Az ellenfél viszont akkorra már ugyancsak dühös volt, mert a késés a másik fél megsértésének számított. A pszichológia hadviselés újabb variációja volt nála egy látszólag mellékes megjegyzés, amitől az ellenfele elbizonytalanodott, vagy épp ellenkezőleg, annyira mérges lett, hogy óvatlanná vált. A számítógép pontosságával kalkuláló Muszasinak ennyi elég volt, hogy győzzön. Kató sok időt szán ennek a tudatosságnak a bemutatására. Továbbá arra is, hogy Muszasi csak él a lelki fegyverekkel, de ő maga korántsem tépelődő típus. Például a Josioka iskola kihívásakor a harmadik összecsapásnál formailag egy kiskorú fiú volt az ellenfele. Miután a szabályok szerint korlátlan számban vihetett magával segítőket, mindenki biztosra vette Muszasi vesztét. Elvégre az iskola legkevesebb 60 tanítványt szólíthatott fegyverbe. Viszont a szamuráj hadviselésben a vezér elvesztése az adott fél vereségét jelentette. Mijamotó, mint azt tudjuk, kiút híján megöli a gyermeket, nem tehet mást, ha győzni akar, és életben akar maradni. Utána viszont a mozik többségében lelkiismereti válságba kerül. Tai Kató hőse nem. Szerinte a josiokák a hibásak, minek kellett nekik kiskorú ellenfelet kiállítani. Részéről ennyi, ügy ad acta. Ez az érzéketlenség fosztja meg Ocutól. Bár szereti a lányt, - ezt többször közli vele, - de azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy ő a kard útját választotta, ezért sosem fogja elvenni feleségül. A harcművészeti életformába nem fér bele a család.  A rendező egyedül Muszasi kinézetében tett némi engedményt a valósághoz képest. A krónikák szerint koszos, átizzadt ruhákat hordott, a haját és arcszőrzetét ritkán gondozta, gyakran áporodott szaga volt. Takahasi megnyerő külsejű sztár, tőle a közönség aligha fogadott volna el ilyen kinézetű főhőst. De ezt leszámítva bizony egy nehezen szerethető, végletekig elszánt, önfejű Muszasit játszik el. Más ismertetőkben már többször dicsértem a vívótudását. Ezúttal is hozta a formáját, a rendező elvárásai szerint. A harcok olyanok, mint a valóságban. Nincsenek elnyújtva. Rövidek és világosan megmutatják a párbajok durva oldalát. Azért az összecsapásokon kívül sincs gond Hideki „sensei” alakításával. Teljesen jól hozza azt a komor és lázadó főhőst, akit láttatni akartak. Hogy ezúttal miért lett ilyen, arról majd lentebb.

Ám előbb vegyük sorra, hogy Muszasi alakján kívül milyen eltérések vannak még a szereplőknél a tradíciókat követő feldolgozásoktól.

A főbb karakterekről:

Ocu: Többnyire központi alakja a filmeknek. Ezúttal viszont csak mellékszereplő. Ő reménytelen szerelmes, aki mégis hűségesen kitart a választottja mellett. Szegény lány! Ezúttal még egy csipetnyi boldogságra sincs esélye, pedig mindent keserűséget felvállal. A szeretett férfinek szinte állandóan csak a hátát látja.

Akemi: Egy másik jobb sorsra érdemes nőalak. Titokban epekedik Takezó iránt, de éppúgy esélytelen, mint Ocu. Ráadásul egy kapzsi anyával is megverte a sors. A történet során a legtöbb baj az ő nyakába szakad. A végén látszólag révbe ér, ám a néző aggódhat, hogy mi lesz vele egy kisgyermekkel és egy nyámnyila férjjel.

Takuán szerzetes: Az irodalmi változat szerint művelt, megértő, ügyesen tervező, mások életét egyengető, bölcs ember. Most egy tenyeres-talpas vidéki apát, aki ennek megfelelően helyenként csiszolatlan modorban osztja a szót. Kétségkívül eszes, élettapasztalatokban gazdag. Nem csoda, hogy szívesen fordulnak hozzá a bajban lévők. Viszont a tanításait - mai szóhasználattal élve, - elég gyakran „beszólásokként” közli az érintettel. Kemény korban él, itt még a bölcsességek sincsenek selyempapírba csomagolva. Láttam már pár Muszasi feldolgozást, de ez volt az első, ahol a „nagy tanító” minden további nélkül odavert egyet a tanítványnak, ha az elkalandozott az üdvösséghez vivő útról. Legalább annyira szokatlan karakter, mint a főhős, de pont ide illik. Eltalált alak, minden megjelenése dob egyet a történeten.

Kodzsiró: Muszasi nemezise és mindenben az ellentéte. Erőben, gyorsaságban felveszi vele a versenyt, vívótudásban még felül is múlja. Művelt ember, aki a tradicionális szamuráj erényeket követi. Dzsiró Tamija(Jiro Tamiya) alakítja, elsőrangúan. Igazából - a film végét leszámítva – szimpatikusabb, mint a neves ellenfele. A végső összecsapása személyes jellegűvé válik, mert két teljesen eltérő életvitelt képviselnek Muszasival, mindketten teljes meggyőződéssel.

„A nagyi”: Matahacsi anyja, szamuráj család tagja. Elszánt kemény asszony, aki tudja, hogy mit akar. Mindenkit úgy irányítani a környezetében, ahogy azt ő jónak látja. Aki engedelmes, azt szereti. Aki ellenkezik, azt legszívesebben leszúrná. Próbálkozik is rendesen a kivitelezésével, több szereplőt beleértve. Igazi elvakult boszorkány, akiben szemernyi megbocsátás sincs. Senkit nem próbál megérteni, kizárólag a saját szempontjai vezérlik. Az ellentmondást nem tűrő idősebb nemzedék egy ritka ellenszenves képviselője. Mit mondjak, ilyen nagyit sem láttam még az eddig megismert mozikban. Nyilvánvalóan eltúlzott karakter, a nemzedéki ellentét jelképe.

Matahacsi: Nos, ő a mozikban általában csak mellékszereplő. Igen, eltalálták, itt alaposan megnövelték a jelentőségét. Az nem változott, hogy meglehetősen élhetetlen alak. Minden, amibe belefog, nyílegyenesen vezet a kudarchoz. Pipogya fráter, ám nem ellenszenves. Nem rosszindulatú, csupán gyenge jellem. Ám azért mindvégi barát marad. Időről-időre találkoznak Muszasival, általában a főhős életének valamelyik kritikus pontján. A társadalmi boldogulást keresik mindketten. Matahacsi konformista, örömmel elfogadja az alávetettséget, amíg mások gondoskodnak róla. A nemzedékének olyan tipikus tagja, aki bár tisztes szándékokkal van teli, mindig a tőle hatalmasabbak bábja marad.

Ha valaki még hiányosnak érzi a listát, nem csodálom. Viszont jó pár közismert karakter, akik amúgy Muszasi életében fontos szerepet játszottak, ezúttal mellékvágányra szorultak. Ezért nincsenek felsorolva.

A rendezőről:

Tai Kató tehetséges filmes szakember volt, aki a saját filmjein túl jó pár forgatókönyvet írt másoknak. Az igazi áttörés sosem jött össze neki, mindig a második vonalban maradt. Ennek ellenére sokan szeretik és számon tartják a mozijait. A filmográfiája elég rövid. Életét gyakorta hasonlítják össze a western rendező Budd Boetticherrel, akinek ugyancsak kisebb sikerekre futotta. Továbbá azért is, mert a rendezői stílusuk sokban hasonlít. Kedvelték a pergő történetvezetést, a lényegre szorítkozást. Tai Kató képei testközeliek. A kamera a mese többségében derékmagasságban jár, a szereplők válla fölött kukucskál, „odaül” melléjük. A beleérző képességgel rendelkező néző úgy érezheti, ott van a korabeli emberek között. Még az összecsapásoknál is csak ritkán nyit ki az optika. Ezen ugyan némileg veszít a látvány, viszont a harcok valóságszagúak. Kis híján vérszagúak is, mert néha szinte a képünkbe fröccsen a paradicsomlé. A direktor úr mellőzésének más oka volt, nem a kellő tehetség hiánya. Kevésbé közismert, de az 1960-as években Japánt éppúgy nemzedéki ellentétek osztották meg, mint az Egyesült Államokat, amiről bőséges forrásanyag áll rendelkezésre. A felkelő nap hazájában csak elvétve ment nyílt színen a tusakodás, de az érintettek tudtak olvasni a sorok között. A második világháborút elvesztő öregek foggal-körömmel kapaszkodtak a hatalomba. Az amerikaiak eleinte ugyan igyekeztek félreállítani őket, ám kevés sikerrel. Az új japán nemzedéknek lett elege belőlük. Ez a belső küzdelem a művészetek világában leképeződött. Ekkor jelentek meg a jótevő szamurájok helyett a kétes erkölcsű, öntörvényű róninok, akik a végén mégis az igazságot képviselték valami közvetett módon. A „Sword of The Beast” jó példa erre. Itt lehet olvasni róla. Tai-szan a protestálók közé tartozott. Már 1964-ben megkérdőjelezte a Muszasihoz hasonlóan szintén nemzeti ereklyének számító Sinszengumi megszokott tálalását. A japánok jelentős része szerint ők a múlt erényeit védő szamurájok voltak, akik tragikus módon nem vették észre, hogy a változás és a népük ellenségei lettek. Kató mester annyira másképp láttatta a csapatukat, hogy abból a legdurvább fekete-fehér szamuráj mozi jött össze. (Olvasgatni ITT lehet róla.) Miután a filmstúdiók vezetése nem éppen tinédzserekből állt, kevés munkát kapott. Ám mint ez a film megmutatja, korántsem adta fel az elveit, nem lett megalkuvó. Csak óvatosabban adagolta a kritikát. Nem könnyű észrevenni a nemzedéki harcot ebben a moziban, de ha bogarászni kezd az ember, megtalálja. Leginkább a szövegben, amit a főhős szájába adnak és a különféle, amúgy elég egyértelműre írt karakterekben. Lássuk.

Muszasi mindvégig lázadó alak. Szinte mindenben szembe megy a hagyományos elvárásokkal. Az udvariassága formális, átlép a család eszméjén. Nem akar senkitől függeni. Az egyik, sokkolónak nyugodtan mondható állítását Takuánnal közli. Miszerint elviselhetetlen számára a tudat, hogy majdnem meghalt egy olyan úrért, akit nem még csak nem is látott. Később Hoszakava nagyúrral közli, hogy nem akarja szolgálni. Persze, kimagyarázza magát, hogy miért, de senki nem hiszi, hogy igazat mond. Vagyis alapjában kérdőjelezi meg a szamuráj erkölcsöt, melynek sarkalatos pontja, hogy a harcos minden képességével a gazdáját szolgálja, sőt, ha kell, meghal érte.

Az idősebbek a moziban szinte kizárólag negatív alakok. A prímet Honiden nagyi viszi, aki simán elvárná, hogy Muszasi hagyja magát ledöfni általa. Mert neki joga van a vérbosszúra. Olyan „apróság” nem zavarja, hogy a fia még él. Azt sem veszi észre, hogy Matahacsi igazából elmenekült a fojtogató családi házból, a nagyanyja elől. Hasonlóképp a jövendőbeli menye is, akit „mellesleg” hozzá akar kényszeríteni a fiához. Ő tökéletes, aki vele szembe fordul, annak bökőt a bordái közé. A Hoszokava klán kamarása sem sokkal jobb. Beajánlja Muszasit az urának, de a saját előmenetele érdekében. Amikor nem jön össze a dolog, már ott van azok között, akik azon munkálkodnak, hogy Muszasi semmiképp ne juthasson el élve a Ganryuma-szigetről, ha mégis ő győzne Kodzsiró ellen. A Josioka vívóiskola nagy súlyt kap a moziban. A legrosszabb hagyományok őrzői. A mesterei az elhunyt apjuk által szerzett hírnévből kényelmesen élnek, de az örökösök mind méltatlanokká lettek a vívóiskola vezetésére. Az egyik iszákos, a másik a nőket hajkurássza, vagy éppen megerőszakolja azt, akit megvenni nem bír. Végül egy szerencsétlen kisgyermeket tesznek ki életveszélynek, mert a jó pénzt hozó edzőteremhez a végsőkig ragaszkodnak. Akemi, a szerencsétlen lány, még rosszabbul jár. A tulajdon anyja árusítja ki a Josioka mesternek. Ő még harcolni sem tud az igazáért. A hiúság marad neki pátyolgatni a lelkét, de az mit sem ér. Takuán szerzetes alakja ugyan nem lett olyan mértékben átírva, hogy negatív karakter legyen belőle, de azért elég morcos természet a jó öreg.

Azért Kató ügyelt az ellenpontozásra. Az egyik út Muszasié. Harcolj, ne add be a derekad. A másik választás a társadalomba besimulni igyekvő Matahacsi és a végül párjává lévő Akemi. Velük sokszor elbánnak a történet során. Végül feladják a reményeiket és beállnak sorba. Egyéni boldogságuk talán részben megvalósulhat, de az sem kérdéses, hogy sosem fogják a sorsukat irányítani. Válasszatok, mondja a rendező.

A legfőbb ellenlábas Kodzsiró. Neki a tehetsége révén szintén volna módja a függetlenség mellett dönteni, de ő Muszasit tartja megvetendő vadembernek. A rivalizálásukból végül élet-halál harc lesz, aminek oka a gondolkodásmódjuk feloldhatatlan ellentéte. A régi mód őrzői nem egyezhetnek ki a változás követelőivel. Nem is akarnak, üzeni a rendező. Ha tehetik, megölnek. A záró részben Tai Kató feladja az addigi képes beszédet. A korabeli leírások szerint a felek a párbajban napsütésben csaptak össze. Muszasi győzelméhez hozzájárult, hogy természet erőit maga mellé állította. A napfény, mely egy pillanatra elvakította Kodzsirót, alkalmat adott neki a találat bevivésére. Ilyen ebben a filmben nincs. Viharos, szeles időben mennek egymás ellen a párbajozók, mutatván, mi dúl a lelkükben. Mijamotó híres felugrása merőben más tartalommal jelenik meg, mint ahogy azt gyakran láthatjuk. Ezt szándékosan nem írom ide. Úgyis nyilvánvaló lesz általa a rendező korabeli üzenete a másik félnek. A szóbeli-képbeli lezárás teljesen világos. Matahacsi mondja ki, még a párbaj előtt: „Ha győz, hamarosan új ellenséget talál magának.” A záró képben komor tekintetű, elszánt Muszasit látunk, akinek az arca betölti a teljes képet, amint közeledik a csónakjával. Moziban, hatalmas vásznon, még hatásosabb lehetett.

Tai Kató drámai mozija egyszerre tanulságos, művészi és érdekes. A dinamikája a mai néző számára is könnyen fogyaszthatóvá teszi. Tessék ellenőrizni, hogy ez a cikk korántsem a reklám helye.

Amikor 2002-ben a Twilight Samurai (Magyarországon: Az alkonyat harcosa) piacra került, ki gondolta volna, hogy egy új stílusú szamurájfilm irányzat indult az útjára. Pedig ez történt, mert a közönség vevőnek bizonyult a fölösleges teatralitást kerülő, de nagyon is életszagú történetekre. Azóta rendületlenül sorjáznak az ilyen mozik. Ilyenek például az At River’s Edge és a Sword of Desperation, amiket ajánlok azok figyelmébe, akik még nem látták őket. Meg természetesen azt is, amely ennek az ismertetőnek a tárgya.

1735-ben járunk, már a 8. Tokugava sógun uralja Japánt. Több mint száz év telt el a Tojotomi ház bukása óta, de az egykori ellenfelek közt változatlanul él a gyanakvás. A „tozamáknak” nevezettek egykoron a vesztes oldalon küzdöttek, így őket különösen szívfájdalom nélkül törli el a rendszer, mihelyst alkalmat adnak rá. Ráadásul három éve nagy éhínség sújtotta az országot, így a klánok rettegnek a kormány pénzköveteléseitől. Az Inaba klán új vívásoktatót kap, de tisztában vannak vele, hogy a mester valójában kémkedik ellenük. Egyszer már álltak a megsemmisülés szélén és most újra az fenyegeti őket. Amikor úgy tűnik, leleplezik a kormány előtt eltitkolt földjeiket, a klán vezetői kétségbeesetten keresik a megoldást. Nem vitás, áldozati bárány kell…

Minél több realista mozi mutatja be az egyébként oly neves szamurájok uralmának hétköznapjait, annál inkább borsózik a hátam, látván, milyen lehetett ott élni azoknak, akik papíron az ország urai voltak.  Kétségkívül igaz, hogy a Japánt a végpusztulás szélére sodró polgárháborúk után a nép örömmel vette a béke beköszöntét, de már az új korszak elején kiderült, a valójában fölöslegessé vált harcosi réteg eltartása meghaladja a köznép erejét. A hódító politika kudarca után, - Koreában alaposan kiporolták a kínaiak a busikat, - a bezárkózott ország lemaradt a fejlődésben. A konzerválódott feudalizmus nem bírt megbirkózni az béke idején tempósan növekvő szaporulat okozta kihívással. A fejlettebb termelési módszereket tiltotta a minden változástól irtózó, betegesen gyanakvó sógunátus. A központi hatalom csak a saját szövetségeseit óvta, aminek egyik módja volt a kisebb klánok fokozatos eltörlése. A rendkívül szigorú szabályozást képtelenség volt mindenben betartani, viszont a törvénysértésért halál, vagy az érintett klán feloszlatása volt a büntetés. A közismert Chushingura történet is egy ilyen kíméletlen ítélettel kezdődik. A sógun szempontjából érthető volt a törekvés. Minden megszűnő klán elkobzott birtoka a Tokugavákra szállt. A véges földterület ezen növelése egy időre segített a saját katonaságuk eltartásának gondjain. Hogy az elűzöttekkel mi lett, az nem érdekelte őket. Az elküldés nem csupán a szamurájokat érintette, hanem a családtagjaikat, sőt, néha a lakosság más részét is. Persze, hogy mindenki rettegett, hiszen a lassú éhenhalás fenyegette őket. A többi birtokon sem volt jobb az helyzet, így új állást csak a legjobb harcosok remélhettek, a többinek igazából esélye sem volt rá. Ez hát az alapállás, amikor bekapcsolódunk a történetbe. De mielőtt továbbmennék, pár szó a busidó mibenlétéről, hiszen nem várható el az olvasótól, hogy otthon legyen minden szakkifejezés ismeretében.

Busi, vagyis egyszerűen csak harcos. A szamurájok így nevezték magukat, kerülve a fellengzős szavakat. Az ő eszme és szabályrendszerüknek az elnevezése a busidó. Néhány az alapelveik közül: Fegyelmezettség, tisztesség, igazmondás, önfeláldozás a klánért és az urukért. A szamuráj nem hazudhatott, mert a becsületének elvesztése mindennél nagyobb szégyen volt. Inkább vállalták a halált, mint a bocsánatkérés eszközét, ha mégis kiderült, valótlant állítottak. A rituális öngyilkosságuk, a szeppuku, egyúttal feloldozást és bocsánatot jelentett, a családjuk megmenekülését. (A szamurájok uralta Japánban a kollektív büntetés mindennapinak számított.) „Ezernyi hírnév múlhat egy órányi viselkedésen” – tartja az egyik japán közmondás. Akik abban a szellemben nőttek fel, hogy az egyén dolga a közösség szolgálata, a busidó elvei elképesztően sokat számítottak. Nehezített a dolgot, hogy hosszú ideig íratlan szabályokról volt szó, az írásbeli összegzésük jóval később született meg, mint az eszmerendszer. A sintóizmus tisztaságról, a zen buddhizmus nyugalomra, az elkerülhetetlen elfogadására intő tanításait valóban nem volt egyszerű feladat összehangolni a harcosok sokszor bizony kíméletlenséget követelő életformájával. Ezért a szamurájok között az elveket elmagyarázni képesek még az átlagnál is nagyobb tiszteletnek örvendtek.

Hiroki, az ifjú szamuráj kiváló vívó, de nehezen tűri a kötöttségeket és féktelen természetűnek számít a teljes alávetettséget elváró rendszerben. Pont a sógunátus által küldött vívómester előtt rebelliskedik, ami gyakorlatilag kettétöri az előrejutását. Pedig jól álltak a dolgai. A klán vívásoktatója sokra tartotta, a nővére végre férjhez menni készült, ő maga pedig új stílust tanulhatott volna szomszédos birtokon. Most viszont a tőle gyengébb, ám puhább gerincű társának nyílik mód előre lépni. Csoda hát, hogy forr benne a düh? Észre sem veszi, hogy a háttérben az ő személyes problémájánál nagyobb érdekekről van szó, a birtok sorsa forog kockán. De a társai sem mások, és a klán vezetés sem osztja meg velük az információkat.

Remek alaphelyzet ez. Szépen bontják ki az alkotók. Csak kissé lassan. Na, igen, béke van, ilyenkor semmi nem sietős az amúgy is kényelmes tempóban élő szamurájoknak. Apróságok, félszavak viszik előre a cselekményt, de a néző előtt nem kétséges, a túlfűtött edényből előbb-utóbb kirobban a gőz. Kérdés, ki lesz leforrázva. Nos, ezt nem óhajtja a véletlenre bízni a klán főtanácsosa és segítője akad hozzá. Viszont a címben szereplő busidóra keresztet lehetne vetni a megoldás után, ha éppen nem volna betiltva az országban Jézus tanításainak követése. Aztán ott van még a látszat. Fontos, mert a kormányzat tud ám alapos lenni, tehát a hamisságot álcázni kell. A hullák nem beszélnek régi igazsága Japánban sem ismeretlen. Nem meglepő hát, hogy film végére kardokra marad a döntés, a túlélőkre pedig a lelki válság. Mert mindennek ára, gyakran nem is kicsi. Különösen, ha az igazságot nem lehet elmondani, a szeretett személyeknek a szemükbe kell hazudni, és éppen az ő érdekükben.

Mikami Jaszuó (Yasuo Mikami) vette kézbe a rendezői pálcát. Ha minden igaz, először tette. Más munkájának nincs nyoma. Érdekesség, hogy ennek a történetnek az előző feldolgozásában kivitelezőként egyszer már közreműködött –  csak 33 évvel korábban. Kiotó környékén és a történelmi Iga tartományban forgatott, télvíz idején. Biztosan nehéz volt, - elég ha Goyokin létrejöttére gondolok – de megérte, csodás képeket kapunk cserébe. Mint az már említettem, a mese meglehetősen lassú, itt azért meglátszik a tapasztalat hiánya. Ő maga vágta a filmet és néha nem volt szíve rövidebbre szabni az anyagot.

A színészek nálunk kevéssé ismertek, Kivétel lehet az Araki főtanácsost alakító Wakayabashi Go, akinek a nevével már a szájt más ismertetőben lehetett találkozni. Remekül hozza az elszánt, a klánja érdekében minden eszközt alkalmazó döntéshozót, akinek a végén magára maradva kell átélni a tragédiát. A klán vívó mestere Takehiro Hira az Egyesült Államokban tanult színészmesterséget és ez átjön az alakításán.  A forrófejű Hirokit Vakizaki Tomohitó viszi képre, akit mifelénk legfeljebb csak a szigetország filmjeinek elszánt fogyasztói ismernek. Kellemes meglepetés volt számomra Juki Meguró feltűnése, akit a Fogják el Oicsit élve vagy holtan óta számon tartok. Kár, hogy csak kisebb szerepet kapott. Mint a szamurájfilmekben általában, fontos a harci koreográfia. Ezúttal nem vették túl vadra vagy technikásra az akciókat. Békéhez szokott harcosok esnek egymásnak, akikben az elszántság nagyobb, mint a vívástudás. Talán lesz akinek ez hátrány, de a film hihetősége szempontjából nem az. A hosszuk viszont nem kifogásolható, percekben kiszolgálják a nézőt és az intenzitásuk szintén megfelelő. A film mostanra már blueray kiadásban is felbukkant. Azon fontos pillanatokban feldübörgő dobok minden bizonnyal még feszültebb hangulatot eredményeznek, mint egy megszokott változatban.

A mozit elsősorban a japán drámákat kedvelőknek ajánlom, ők biztosan elégedettek lesznek. De azok sem fognak panaszkodni, akik az esztétikát díjazzák, mert nagyon szép a kivitele. Az egzotikum kedvelői ugyancsak bízvást műsorra tűzhetik.

Ismét egy újabb fejvadász történet. Ezekről csak annyit, hogy ha az Interneten az ember beüti a keresőbe a „bounty hunter” szópárost, minimum négyezer találatot kap rá válaszul. Lesz köztük manga, képregény, disztópiás sci-fi, bűnügyi történet, westernek sora és sorozatok tömkelege, és számos erőszakos alak, főhősként. Nálam persze ezen "daliák" sora eleve halva született, esélyük sincs papírra kerülni. Marad a jól bevált zsáner, tehát szamuráj az illető. Sokadszor írom le, hogy kedvelem Takahasi Hideki személyét és a filmjeit. Ezúttal ismét ő van terítéken, de csak átvitt értelemben, ellenben a történetben ő fekteti ki szép számmal a rosszfiúkat. No de ne ilyen gyorsan, előbb hadd ismertessem, miről is van szó.

Mujonoszuke, a fejvadász, veszélyes szakmáját űzve járja Japán kanyargós útjait. A megélhetés biztosítása mellett személyes okokból törtet a gonosztevők után. Az apja gyilkosát szeretné megtalálni, aki 15 évvel ezelőtt, még ifjúként, őt is megvakította a fél szemére. Az egyik vidéki útján olyan hírt kap, ami ad némi reményt, hogy ezúttal talán jó a nyom. Viszont váratlanul sok és kemény ellenfél szakad a nyakába, továbbá egy árván maradt kisgyermek, aki végképp nem hiányzik neki az ellene fenekedő kardok viharában. Ám egy igaz szamuráj nem hagyhatja cserben a védelemre szorulót. Mujonoszuke erkölcsi érzéke és a kardja egyaránt jól működik, ennek ellenére vajmi keveset jut előre a keresésben. Szerencsére váratlan segítsége akad. Kérdés, bízhat-e az illetőben. A fejvadász szakmában ugyanis mindenki tudja, hogy miközben becserkészi körözött személyt, őrá szintén vadásznak.

Igyekeztem kevéssé közhelyesre venni a rövidke szinopszist, de nincsenek illúzióim arról, hogy a szamurájos mozik kedvelői mostanra felfogták, korántsem az eredetiség miatt érdemes megnézni a filmet. Tényleg így van, számos visszaköszönő elem bukkan fel a cselekményben, amiket más filmekben épp eleget láthattunk. Aki valami szokatlanra vágyik, másfelé kopogtasson. Viszont mentségére szóljon a TV darabnak, az összképet illetően semmi gond nincs. Sőt, merem mondani, a műfajon belül kifejezetten épkézláb mesét tálalnak fel a vállalkozó kedvű nézőnek. Az alaphelyzet világos, fordulatok akadnak, ha nem is túl meglepőek, de azért mindig adnak valami apró pluszt a továbblépéshez. A rejtélyek csak módjával nevezhetőek valódi fejtörőknek, ügyes variációknak már inkább. Vannak kardélre hányandó testvérek, felbérelhető nindzsák szintén akadnak, bandaharcot vívó jakuzák sem maradnak el, titkolt vonzalom, harcművész ellenfelek. A végig a háttérben sunnyogó főgazfickó szintén nem marad le a listáról, és senkinek ne legyen kétsége afelől, hogy a szimpatikus "shokin kasegi" nagyon megbosszul rajta minden addigi disznóságot. Rászolgál az ipse, nem vitás. Lelkiismeretlen, mohó, és hazudós, de legalább harcolni tud, hogy valami jót is lehessen róla mondani. A sorjázó akciókon túl többször is felbukkan a humor. Az európai ízlésnek ugyan kissé harsány és túljátszott, de színesítésnek megteszi.

Mondanom sem kell, a változatosan koreografált vívójelenetek adják a történet sava-borsát. Takahasi mestere az „egyedül a tömeg ellen” csatáknak, ahol remekül érvényesül a fizikai ereje és a kiváló vívótudása. Igazi egyszemélyes „show” ez, ahol mindenki az ő keze alá dolgozik. A blog olvasóinak semmiképp nem lesz újdonság a most következő, kissé malíciózus megjegyzésem, miszerint szegény Hideki szenszejt "nem hagyják öregedni" a főnökök. A mese szerint maximum a huszas évei közepén járhatna, de intimpistáskodás nélkül csak annyit írhatok, hogy jól láthatóan nem annyi. A népszerűsége az ehhez hasonló "túlkoros szerepek" ellenére töretlen, mondhatni a telefonkönyvet is el lehetne adni vele kalandfilmként, de hál’ istennek ismét igazi színésztársai akadnak. Legalábbis azok között, akiknek kisebb, ám fontos karaktert kellett eljátszaniuk. Tulajdonképp csak a mellékszeplők között éreztem, hogy azért akadt, aki nem találta a helyét, és emiatt rossz felfogásban vitte végig a karakterét. A jakuzáknál szökésben és inkognitóban élő szamuráj rendőr ilyen volt, szinte a ripacskodásig jutott a végén. A tűzrőlpattant „Démon lány” annál szimpatikusabb volt és nem csak a külseje miatt. Úgy vélem, Meikó kisasszonyra sokan rá fognak ismerni más mozikból.

A fényképezést átlagosnak tartom, a zene úgy szintén az lett. Sokadszorra is meglep, hogy a japánok mennyire szeretnek andalító dallamokat használni még akkor is, amikor a történet feszültségét lehetne emelni egy rámenősebb hangszereléssel és borzongatóbb fő zenei témával. A rendező, Makigucsi Judzsi, megbízhatóan tette a dolgát, de semmi extrát nem mutatott a film levezérlésében. Mujonoszuke kalandjai, - mint annyiszor – eredetileg manga formában láttak napvilágot 1969-ben, mintegy 15 kötetben. Akkor még „Veszett kutya” néven rettegték az alakját az ellenfelei, ami arra utal, hogy rajzolt hősként jóval rámenősebb lehetett, mint a mostani feldolgozásban. Hiába no, a TV-s előírások miatt sokszor kimiskárolják az eredeti karaktert, különben nem mehetne adásba a végtermék. Szolid, sokkolás mentes a látvány, kevés paradicsomlé fogyott a forgatáskor.

Összegzésül azt mondom a kedves olvasónak, hogy időben, kiállításban és akciókban bővelkedő filmmel van dolgunk.  Igazán maradandót nem hoztak össze, viszont amíg tart a kb. 140 perc, unatkozni nem lehet. A valódi drámát elkerülték, csak bonyodalmakra futotta. Mujonoszuke története a szórakoztatás jegyében fogant, annak viszont teljesen megfelel. Innentől kezdve mindenki maga dönti el, hogy belevág-e a megnézésébe. Már magyar felirattal is megteheti.

A szamurájok felsőbb körének gondjait taglaló sorozatocska szépen haladt előre. Szerencsére a kicsinyítő képző csupán a filmek számára vonatkozott, a tartalomra és a kivitelezésre már nem.  Azok ugyanis nagyon is rendben vannak. Nem kivétel ez alól az utolsó mozi sem.Az Akajama családban tradíció, hogy a tagjai mesteri módon forgatják a kardot. Kohei mester fiának, Daidzsirónak a felesége sem kivétel a nemes hagyomány alól. Mifuju épp egy tornán bizonyítja a tudását, amikor útban hazafelé éles helyzetben kell helytállnia. Megment és elvisz magukhoz egy ifjú lányt, aki furcsa mód nem tűnik hálásnak a cselekedetért. Pedig az elrablása helyén hátra maradt halott alkalmazottak bizonyítják, a banditák nem tréfálnak. Miután Jamaszaki ház idős urának, Uhejnek szintén ez a véleménye, felfogadja testőrnek az unokája megmentőjét. Látszólag minden rendben van, de Kohei szenszej megérzése mást sugall. Mégpedig azt, hogy a gazdag kereskedőházban, melynek kapcsolatai egészen a sógun udvartartásáig nyúlnak, gonosz szándék munkál. Bízik az ösztönében. A kérdés viszont az, még idejében meg tudja-e állítani a bajkeverőt, akit egy mesteri vívó segít.Fölöttébb jól indulnak a dolgok. Van harci torna, szamurájnő, lányrablás, banditák, ármány és szerelem. Az utóbbiakat nem Schillertől kapjuk. Mit keresne ő Japánban? Meg aztán a történet másként forog, mint a nagy német szerzőnél.  A felsoroltakból akár egy mozgalmas, rámenős kalandfilm is összejöhetne. Rossz hírem van, nem fogja megkapni, aki erre számít. Az ütős kezdés után szépen visszaáll a mesélés az előző filmekben megszokott kimért stílushoz.

Ugyanis a címben sugalltaktól eltérően ennek a történetnek nem Mifuju a főszereplője, hanem az idős nyomozó, aki megszokott alaposságával lát neki az ügy kibogozásának. Uhej, a ház színleg visszavonult, de azért még tényleges hatalommal bíró ura, viszont nem nézi jó szemmel, hogy körülöttük sündörög valaki. Legyen az akár egy régi kedves ismerős. Elvégre a tökéletesség látszata fontos annál, akinek keze a sógun ágyasházáig nyúlik. A szimatolás árthat az üzletnek. Uhej befolyása nagy, és önfejűségben sem marad el az Akajama család urától. A két makacs vénember egyszerre igyekszik felmelegíteni az egykori barátságot és érvényesíteni a maga akaratát. Szóbeli csatáik, gesztusai, fintoraik élvezetesen mutatják, miként ment Japánban a „húzd-meg-ereszd-meg” játék. Uhej félti az unokáját és szüksége van rá, hogy megvédjék, viszont kutakodást nem óhajt a családi szennyesládában. Kohei mester viszont nem hagyja magát lerázni, ha valakinek az élete veszélybe került. Fudzsita Makotó méltóan búcsúzik Kohei szerepétől. A már jól ismert harctudásán túl ezúttal a szokottnál nagyobb részt kap a humor. A majd negyven évvel fiatalabb asszonykája állandó forrás a rekeszizmok bizsergetésének. A harmadik részben már felmerült a gyermekáldás lehetősége, ami erősen meghökkentette az amúgy magabiztos öregurat.  Most még rátettek egy lapáttal. A cserfes nej ugyanis mit lát a környezetében? Hogy minden nőismerőse babázik. Mit vesz a fejébe? Úgy van, neki is kell egy apróság. Amit szorgos esti odabújásokkal igyekszik realizálni. A férj viszont abban az életkorban már nem óhajt minden este huncutkodni. Arról nem is beszélve, hogy az unokája idősebb legyen, mint a saját gyermeke? A jókora dilemma végig kíséri a nyomozást, emberközelbe hozva a főhőst. Nagy kár, hogy Fudzsita-san halála megakadályozta az újabb részek megszületését. Szinte lubickolt ebben a szerepben. Kíváncsi lettem volna, mit hoznak még ki a nagy korkülönbségű házasság gondjaiból a kártyákat kiválóan keverő forgatókönyv szerzők.Mondanom sem kell, egy kereskedő háznál a gondok fő forrása pénz. Ha nincs, akkor az a baj, ha sok van, vonzza a kapzsiságot. De hát hol csörögjön az arany, ha nem a sógun környezetében? Kapcsolódik hozzá az öröklés és egy eljövendő házasság. Amit a nagyapa patikamérleget használva igyekszik kiszámolni, miközben az ifjú ara beleszeret egy ismeretlen fiatalemberbe. Ebből lehetne egy távol-keleti Rómeó és Júlia dráma is, hogy újabb klasszikust emlegessek - fölöslegesen. Mert a forgatókönyv nem követi a bevált, könnyen eladható receptet.  A fiú nem vágja le a helyi Mercutiót, pláne hogy erősen idegenkedik a kardtól. De azért gyakorol becsülettel.  A jövendő menyasszony éppolyan reménytelenül szerelmes, miként a tinédzser lányok szoktak lenni. A hatalommal rendelkező vének meg azt akarják, hogy mindenki boldog legyen,. Úgy, ahogy azt ők elrendezik – az érintettek megkérdezése nélkül. Amíg végül ki nem sül, hogy a nagybetűs Élet mellett mindenki csak segédrendező lehet. Azt mondom, ennél stílusosabban nem lehetett volna lezárni a sorozatot. A valóságszagú helyzetek sora, bennük a szerethetően ügyetlen fiatalokkal, a számítóan gonosz és ügyesen színlelő bajkeverőkkel, no és világ rendjét helyretévő igazságosztókkal kiváló elegyet alkotnak. Mindenki megkapja a magáét, de jó értelemben.  Érzelem, remekül koreografált összecsapások, jó alakítások, élvezetes mese. Minden korosztály és minden nem ki lett szolgálva.Miként az esztétikai igényünk is. Már az előző történetek látványvilágára sem panaszkodhattunk, de miután ezúttal tényleg a leggazdagabb körökig visznek el bennünket, a körítés meseszép. Tudott élni a szamurájok legfelső köre, az aligha vitás. A kísérőzene érdekesen váltakozik. Eleinte finom zongora futamokat hallunk, később belép a többi hangszer, a nagyvilágnak szóló, füllel könnyen befogadható megoldásokat alkalmazva a bővülő tárházban. A problémák, vagy a rosszindulat kifejezéséhez viszont a hagyományos japán hangszerek ideje jön el. A színészgárda a megszokott magas színvonalon tette a dolgát. A rendezői székben Isihara Sigeriu tett arról, hogy jó szájízzel búcsúzzunk el a mini-sagától. Részemről úgy érzem, megérte végig nézni a négy részt, amely végig stílusos volt. Az utolsó epizódot érzem a legkiforrottabb műnek. Nagy kár, hogy nincs tovább. De majd jönnek új filmek.

Két jól sikerült epizód után sosem egyszerű folytatni egy sorozatot, legyen az akár mini változat. Ikenami Shotaro szerencsére megbirkózott ezzel a problémával, annak ellenére, hogy megint egy párbaj került a középpontba, miként az első moziban. Ugyanaz a téma, de mégis mennyire más történet.Akijama Kohei az életet szeretné élvezni a fiatal, cserfes asszonykájával, amikor váratlanul egy párbaj zajlik le a szemük előtt. A közönséges vetélkedésnek induló összecsapás halálos véget ér. A győztes, Haga Gihei, úgy néz ki megcsinálta a szerencséjét, mert a vívótudása egy nagyúr udvarába kerülésének lehetőséget hozza neki. Ám hamar kiderül, annak, hogy véglegesítsék, nagy ára van. A földesúr ugyanis rajong a harcművészetért, és a barátjával vetélkedik, kinek a vazallusa Edó legjobb vívója. Az eldöntést éles kardokkal képzelik el az unatkozó hatamotók. Ráadásul az egyik felindult fél olyan fogadást tartalmazó kihívólevelet küld a másikhoz, amely túllép minden határon. Ugyanis az elfogadása esetén az alulmaradó harcos klánjának napjai megszámláltattak.  A viadal híre elterjed, a város felbolydul. Az Akijama család megpróbálja megakadályozni az értelmetlen fogadás, és vele járó katasztrófa beteljesülését. A szamuráj büszkeség viszont nem a józan észről szól….Ismét a harcosi kaszt legfelsőbb köreibe kalauzolnak bennünket a filmesek. A hatamotók a sógun közvetlen harcosai voltak és ekképp mind gazdag emberek. Békeidőben tényleges feladatuk nem igazán akadt. A harcosi erényeket ugyan ápolták, de a gyakorlások és vívótornák nem elégítették ki őket. A katanák csak a legritkább esetben kerültek elő az eredeti céljuknak megfelelően. Így aztán egy olyan párviadal, melyben ott rejlett a véres elhullás lehetőségének megtekintése, alaposan lázba hozta őket. A beosztottjaikkal mit sem törődtek. Hiszen egy szamuráj azért él, hogy ha kell, az életét adja az uráért. A parancsok kiadói úgyis biztonságban voltak, nézők lévén. Bár a kényelmes nyugalomnak ezúttal alaposan odavágnak. Mindkét fél egy-egy, az első sógunhoz köthető, rendkívüli családi értéket kockáztat a meggondolatlan fogadásban. Pedig az nem tréfa dolog ám! Ha a sógunátus tudomást szerez arról, hogy a klán elveszítette Iemicu nagyúr híres kardját, az ura megkapja a szeppukura felszólító parancsot, a birtokát elkobozzák, a szamurájait pedig szélnek eresztik. Ez bizony korántsem átlagos konfliktus, még a főurak is ráfizethetnek. Igazából a győztes sem bír jól kijönni belőle, mert ha zokon veszik tőle, hogy a sóguni örökséget egy közönséges párbaj alanyává tették, nagyon visszaüthet rájuk.Ráadásul a bushik valódi szellemi örökségét ápolókat felháborítja, hogy az emberi életet ennyire semmibe veszik a hiú felek. Mert elhullani az uradért az szamuráji erény, de csak ha értelme van az áldozatnak. Jelen esetben viszont csak néhány meggondolatlan dicsekvő szó és kemény önfejűség áll a háttérben. Az illetők még arra se ügyelnek, hogy ne egy másik, híres, mondhatni történelmi helyszínen akarják megmérkőztetni a képviselőiket. Akijama szenszej joggal lesz hát bosszús és kezdi el törni a fejét a megoldáson. Annál inkább izgatja a dolog, mert az egyik kijelölt szamuráj a régi tanítványa. Josimura azóta családot alapított, és most meglehet, hamarosan árván marad a kisfia. Hogy üldögélhetne tétlenül az öreg?Az alapkonfliktus tehát tulajdonképpen az, ki viselkedik a busidó tanításainak megfelelően. Az érintett földesurak szerint természetesen ők. Ápolják a harci hagyományokat, maguk is sokat kockáztatnak, - tény, hogy csak az egyikük fogja túlélni, függetlenül attól, hogy ők maguk nem húznak kardot, - és nem szegik meg a szavukat.  Ám ez mindössze a felszín. A valóságban a hiúságuk motiválja őket, és ostobaságukban a klánjuk végzetét okozhatják. Az a felelősségérzet nincs meg bennük, ami egy vezetőt naggyá tesz. Furcsa a köznép reakciója. A szamurájok közt akad, aki a frissen jött harcosuk ellen szurkol, mert befurakodottnak tartja. Jó páran, a köznéphez hasonlóan, fogadást kötnek a győztes személyére. Mint egy lóversenyen. Igazából észre sem veszik, a végkimenetel tönkreteheti őket, családostul. Emiatt Akijama mester első megoldási tervét felülírja a játékszenvedély. És kibővül a megleckéztetendőek köre.Gihei, a gazdátlan szamuráj, megszállottként küzd, ez a sikerének titka. Erős a motivációja, hiszen több nemzedéknyi nyomorúságos tengődést cserélhet a megbecsült harcos életére. Ám egy váratlan szerelem, és hasonlóan meglepetésszerűen érkező csapat rónin összezavarja. Az utóbbiak a film elején vesztes bandafőnök életét akarják számon kérni rajta. Elvégre régebben a vezérük gondoskodott róluk. Miután Giheit nem tudják megnyerni a helyébe, kézenfekvő, hogy vissza akarnak ütni. Amire egy túszul ejtett lány fölöttébb alkalmas. A helyzet meg arra, hogy elterelje az érintett figyelmét. Ami számára joggal nevezhető életveszélyes fordulatnak.Josimura, a másik klán kijelölt vívója, az ellenkező véglet. Mindig is volt földesura, kitanulta a vívást, kényelmesen élt. A főváros legjobb harcosának tartják. De most először kell éles katanát használnia, eddig csak bambuszkardos tornákon győzött. Az szintén az első alkalom, hogy szembe kell néznie az élete elvesztésének lehetőségével, mert tisztában van vele, hogy az ellenfele rendkívül képzett és elszánt. A másik problémáiról mit sem tud. Őt gyötri a kétség, mert ott az asszonya, aki özvegyen, és a kisfia, aki árván maradhat. Mindent elveszíthet a méltatlan ura képviseletében. Mielőtt kiállna a síkra, önmagát és a szorongásait kell legyőznie, hogy esélye legyen a sikerre. Az apró mozzanatokból felépített vívódása a forgatókönyvet  dicséri. Tényleg remekül, valósnak ható részletekből áll össze, hogy mit érezhetett, miként viselkedhetett egy olyan szamuráj, aki egyik pillanatról a másikra az élet és halál mezsgyéjére került.Akijama mesternek a pökhendi urak megleckéztetésén túl házi gondok jutnak. A hetedik ikszhez közelítő, de korántsem öreguras családfő meghökken a gondolattól, hogy ismét apa lehet. Az ifjú felesége ugyanis kitörő örömmel fogadja a közeli szentély szerencsejóslatát a mihamarabbi gyermekáldásról és fölöttébb gyanús, hogy rosszul lesz az egyik megszokott ételtől. Előfordulhat, hogy a gyermeke fiatalabb lesz, mint az unokája? És mit szólnak majd mindehhez az emberek? Ez bizony olyan probléma, amit az ő csavaros észjárása sem tud megoldani. Mert a másikra csak kitalált valamit, ami kemény lecke lesz a felháborító párbajért felelősöknek. Eredeti gondolat, de nincs szándékomban lelőni a poént.A sorozat harmadik filmje a legerősebb tartalmú mesét tárja elénk. Bár a szamurájok világa, a kötelességeik és a gondolkodásmódjuk meglehetősen távol áll a mai nézőtől, igen könnyű a film azonosulni a szereplőinek problémáival, annyira ember közeliek. Ismét Inoue Akira vezényelte le a forgatást és a mondhatni megszokott magas színvonalat hozta. A harckoreográfus Uni Kanzo szintén kitett magáért, akárcsak az előző moziknál dicsért operatőr. (Tessék megkeresni azokban a nevét, hadd pörögjenek a cikkek.) A színészeket sem fogom végigsorolni. Hosszú lista volna és teli dicsérő jelzőkkel, amikre rászolgáltak. Mindenkinek ajánlom a mozit. gyönyörű képekkel teli, érdekes a története, szórakoztató, és nem durva. Na jó, az akciófilmek megszállott rajongóinál mégsem forszírozom. Csak „simán” mozgalmas, nem vágtázik a mese és egy árva számítógépes szörny sincs benne. Akiket mindez nem zavar, tökéletesen elégedettek lesznek.

Békeidő, visszavonult harcos, családi örömök, biztos anyagi alapok, kiváló kapcsolatok az előkelőségekkel.  Azt hihetné az ember, minden tökéletesen rendben.  Aztán kisül, hogy mégsem. Ha mások nem, majd filmesek tesznek róla, hogy ne legyen nyugta a főszereplő családnak.

Akijama Kohei ugyan átadta a vívóiskolája vezetését a fiának, de még  sok mindent megőrzött a fiatalkori képességeiből. Az élet pedig gondoskodik róla, hogy ne tunyulhasson el. Az általa egykoron leleplezett sorozatgyilkos fia bukkan fel a környezetében, egy másik neves vívómester pedig halálos beteg, de még azt mondja, dolga van a világon. A házától pedig nem messze néhány gátlástalan rónin zaklatja a falusiakat, rossz terveket forgatva a fejükben. Nincs mit tenni, a öreg újra munkához lát, mert az unokája gyakran jár azon a vidéken.

Szóval, van egy rablásra készülő banda, egy haldokló dojó mester és egy önszorgalmú nyomozó, kisebb családi konfliktussal a háttérben. Minden adott rá, hogy jó kis dögös kalandfilm kerekedjen ki belőle. Muszáj kiábrándítanom az olvasók egy részét: mást fognak helyette látni.  A pattogós indítás után a mese átvált az elsőben már látott ráérős tempóra. Ahogy akkortájt, egy több mint száz éve békében élő társadalomban dukált. Cserében életszagú megoldások sorát kapjuk, amelyek képesek megragadni a figyelmet, ha valaki nem mindenképp kardcsörtetést szeretne látni.Valahogy úgy kell kinéznie egy idős, de gerinces szamurájnak, mint ahogy ebben a TV filmben elénk tálalják. Akijama Kohei akár az etalon is lehetne erre a karakterre. A teste kissé megkopott már, de azért leírni botorság volna az idős szenszejt. A kardforgatói tudományán túl megmaradt az erős igazságérzete, ami bölcsességgel párosul. Szüksége lesz rá, mert a rejtélyek hirtelen sorjázni kezdenek. Az ösztönei bajt jeleznek, amikor a halálosan beteg vívómester szavait hallja. Eközben a fia, Dajdzsiró, megmenti egy ifjú szamuráj életét, akinek az apját sok évvel ezelőtt Akijama juttatta a törvény kezére. Közben az öregúr imádott unokája váratlanul egy közeli falucskába megy az új, fiatal asszonyával, amit viszont az anya, Akijama menye, nem vesz jó néven. Egy elhagyott vidéki szentélynél róninok tűnnek fel és a parasztok asszonyait zaklatják. A falusiak élete veszélyben van, mert a vidéki rendőrség nehezen mozdul. Helyettük egy titokzatos ismeretlen végzi a ritkítás munkáját, de az csak feldühíti a gyanús alakokat.  Kohei az a típus, aki komolyan veszi az önmagára rótt kötelességet. Ezúttal több is akad. Ki kell derítenie, mi dolga van még a haldokló öregnek, elsimítani a családon belül vetélkedő asszonyok ügyét, és megszabadítani a környéket a veszélyes rablóktól. Lassan bogozgatja a múlt titkait, miközben a jelenben érik egy elkerülhetetlen véres leszámolás. Az igazából öreget jobban érdekli egy két évtizedes családi dráma rejtélye, meg hát kissé saját magát látja a súlyosan beteg másikban.  Ha kicsit odafigyelünk, egész sokat megtudunk a vén szenszej fiatalabb éveiről. Arról, hogy miként tett szert jó kapcsolatokra az előkelőségekkel, mivel foglalkozott és milyen hivatali kötelességek miatt tehetett szert ellenségekre. De hogy ne csupán „drámázzunk,” kisül, a hétköznapi életben éppolyan problémák szívják a vérét, mint bárki másnak. Nos, ha valaki magánál negyven évvel fiatalabb új asszonyt hozott a házhoz, akinél a fia és annak menye is idősebb, borítékolható pár gond beköszöntése. Köztük pikánsaké. Akad pár félreérthető megfogalmazás, a helyzet hozta poénokkal.A múlt meglepő módon tud újra bejelentkezni. Hol fájdalmasan, hol érzelmesen, de mindig másként. A moziban öregemberek gondjai kerülnek a központba.  Miközben a virgonc Tajima a csinos, ám kissé kelekótya fiatal asszonyával küszködik, a másik mester tudja, hogy lejárt az ideje, ám aggasztja a lánya sorsa. Ami közös bennük, az a makacsságuk, ami néha jó, máskor viszont kemény konfliktusokkal jár.

A fiatalság élete sem gondmentes. Láthatunk olyan egy ifjút, akinek más dolga sem volna, mint a vívást megtanulni, de ő anti-talentum hozzá. A szamuráji lét neki csapás a javából. Nehéz örökséget hordoz az is, aki az apja bűnei miatt undorodik az öléstől, viszont testőrséget vállal egy gazdag kereskedőnél. Ráadásul egy közrendű, gyermekes özvegyet szeret, pedig sok előkelő családnál szívesen látnák vőnek. A fentebb már emlegetett rablóbanda végül elhatározza, hogy a tettek mezejére lépnek, ami a gyakorlatban öldöklést és fosztogatást jelent.A fentiekkel arra szeretnék rávilágítani, hogy a lassúbb történetmesélés ellenére sem unatkozik a néző, mert a sógunátus társadalmának valós gondjai bukkannak fel. Nem drámaian nagyok, viszont emberiek. Mi lehetne szívfájdítóbb egy anyának, mint a gyermeke elhagyása? Vagy férjének, hogy az imádott felesége cserbenhagyta? Létezhet-e megbocsátás a társadalmi elvárások ellenére? Mindezt hihető karakterekre sűrítve kapjuk, egy papíros ízű sincs köztük.Végül természetesen eljön a tisztázások ideje, amit a műfaj szabályai szerint a kardokra bíznak. Akciójelenetből kevés van, de mind mutatós. Az például remekül kiderül a fináléban, hogy vívótechnika, a pontos időzítés és tempóérzék képes ellensúlyozni a testi erőt.

Fudzsita Makoto még meggyőzőbb, mint az első részben, pedig az nem kis feladat. Minden további nélkül elhiszem neki, hogy a testi erő hiányát technikával és fantasztikus ritmusérzékkel képes ellensúlyozni a harc során. Iszao Nacujagi, annyi régi film deli szamurája, ezúttal a rákkal küzdő beteget alakít, aki az élete utolsó nagy feladatát akarja végrehajtani, amíg a teste engedi. A lelki gondja még a testinél is súlyosabb. A családi titkának feltárása nagy szeletét hasítja ki a mozinak, de megéri figyelemmel kísérni. Nacujagi  öreg volt már a forgatáskor, mondhatni testhez álló volt a figura számára. Kiváló, mint mindig. A többi színészről most csak annyit, hogy európai ízléssel nézve sincs köztük, aki túljátszotta volna a szerepét, ami dicsérendő.A kísérőzene éppoly stílusos, mint az előző történetben van. Ha kell, andalít, máskor veszélyt jelez. A díszlet legjobb része maga a vidéki környezet. Mindig megcsodálom, micsoda tájkultúrát alakítottak ki maguk körül a japánok. Biztosan sok munka árán, de megérte az erőbefektetés. Onoda Joshiki, a rendező, számomra nem ismerős más mozikból, de érti a mesterségét. A filmográfiájában mindössze hét alkotás szerepel, pedig az első még 1958-ra datálódik. Bár meglehet, hiányos a felsorolás.  Kész csoda, hogy ilyen lehetőséget kapott, de élt vele.

Összességében azoknak ajánlom a filmet, akik már megkedvelték az újhullámos szamuráj mozikat. Az anya és lánya története a műfaj egyik érdekes  darabja.

A sikeres TV sorozatok Japánban időről-időre kapnak egy „különkiadást, amely már igazi filmként is megállja a helyét, nem csupán egyszerű epizódnak felel meg. Ezek a „special”  kiadások rendkívül népszerűek. Nos, a Kenkau Shobai, hogy az eredeti címet említsem, rögtön duplán speciálisan indul, mert eleve a különkiadással rajtolt. Ne kérdezze senki, hogy miért, nem bírtam a nyomára és az okára bukkanni. A lényeg az, hogy a TV játékok megvannak, a többi információ a keletkezéséről igazából már csak a „futottak még” kategóriába tartozik, és annyira is érdekes. A lényeg az, hogy némi tetszhalott állapot után Japánban kezdik újra felfedezni a saját történelmüket, és vele együtt a lehetőséget a klasszikus szamuráj drámák felélesztésére. Példaként hadd említsem a „Sword of Desperation” és az At River’s Edge” mozikat, mint az új hullám kifejezetten jól sikerült képviselőit. Örömmel jelentem, egy újabb nívós széria várja az érdeklődőket, de egyelőre csupán angol nyelvű feliratozással keringenek az Interneten.Akijama Daidzsiró az apjától örökölt vívóiskola vezetésével kényelmesen éli az életét. Egy napon megleckéztet néhány dölyfös szamuráj ifjút, mert rátámadnak egy gyönyörűen festett legyezőket áruló ismeretlenre, aki ráadásul nem is védi magát. Az előkelő léhűtők bosszút forralnak ellene, és a konfliktus egyre bővül. A művészi képességekkel megáldott szamuráj a tragikus halála után  Daidzsiró egy fiatal fiút vesz a szárnyai alá, és erkölcsi kötelességének érzi, hogy vívásra oktassa. A gyermekre ugyanis élet-halál párbaj vár, amelyben a kiskorú kihívónak jogában áll segítséget igénybe venni. Viszont az ellenfelének is hozhat magával harcosokat…A történet Ikenami Sotaró tollából született meg, akit mifelénk ugyan nem igazán ismernek, de Japánban fölöttébb jól cseng a neve. Talán segít a megítélésében, ha tudja az olvasó, hogy ott bábáskodott Hideo Gosha vagy Kenji Misumi mellett a „Szamurájok és banditák” vagy az „Utolsó szamuráj” megszületésekor. Tv sorozatok területén kétségkívül a „Biztos halál (Hissatsu)” volt a legnagyobb sikere. Ez a történet a profi gyilkosok fiktív történeteitől eltérően nagyon is valóságszagú regényben íródott meg, majd lett belőle TV mozi. a Fuji és Shochiku társaságok összefogása pedig méltó kivitelezésre adott alkalmat, illőt a témához.Az indításnál igazából nem derül ki, hogy melyik évet írjuk, de nem is fontos. Az nyilvánvaló, hogy tartós béke van. Békésen füstölögnek kémények, mindenfelé gondozott kertek, az emberek szemében nincs aggodalom. A szamurájok már csupán az edzőtermekben gyakorolják a kardforgatás művészetét. A csodás nyugalom víztükrébe aztán beleugrik pár ronda béka. A hatamotók elkényeztetett fiai méltatlannak bizonyulnak a rangjukhoz és a baj útjára indul. Ha kalandfilmben lennénk, a daliás főhős elsiratná az ártatlanul megölt családját, majd nekilátna levadászni a tetteseket. Ám itt nem. Néhány pofon és rúgás gazdát cserél, de nyámnyila alakok hamar felkötik a nyúlcipőt, amikor egy igazi harcos veszi őket kezelésbe. Neki viszont esze ágában sincs véres konfliktusba keveredni, pusztán a kíváncsiság mozgatja, amikor nekilát kideríteni a megvert személy kilétét. Meg persze ott a megérzése, hogy az illető valójában simán képes lett volna elbánni a támadóival, de inkább hagyta, hogy megalázó helyzetbe kerüljön. Itt gyorsan leállok az igazán finoman hangolt mese újabb részleteivel, mert megfosztanám a nézőt attól az élvezettől, hogy követhesse, miként bukkannak elő a múlt árnyai és vetítődnek ki a jelenre. Az angol szólást idézve, kiesik pár ronda csontváz a szekrényből olyanoknál, akiknél látszólag minden rendben. A teljesség igénye nélkül: szembekerül két öreg jóbarát és két ifjú vívómester. A háttérben egy elszánt szamuráj igyekszik megvédeni a klánja hírnevét, amely cél érdekében nem válogat az eszközökben. Egy idősödő leány az élete szerelmét akarja biztonságban tudni, a gyerekkorból pedig épp csak kilépett fiú máris halálig tartó párbajra készül. Mindez úgy tálalódik, hogy a folyamat hitelességét eszébe sem jut megkérdőjelezni senkinek.Mindvégig a szamurájok világában járunk. A köznép csak a háttérben tűnik fel, de valós szerepük nincs. Viszont a szamuráj erkölcs, a busidó világa megütközik a hétköznapi élet apró megalkuvásaival, a fölöslegessé lett harcosok egy része már csak a nevében busi, valójában közönséges naplopók. A két egymás mellett létező csoport összecsapása elkerülhetetlen. Láthatjuk, hogy azok, akik formailag a hatalom csúcsát jelentik a társadalomban, a valóságban gyakran mozogtak kényszerpályán. „Az „arc megőrzése” egyszerre lehetett belső késztetés, és össznépi elvárás, melynek meg kellett felelni. Ezért aztán az éles konfliktusok elől akkor sem lehetett kitérni, ha azt éles kardokkal volt muszáj rendezni. Az, hogy az illetőnek fűlött-e hozzá a foga, vagy sem, nem számított. Miként az sem, hogy ténylegesen alkalmas volt-e a harcra. A kötelesség az kötelesség, ez a kiváltság ára. Behajtódik a szökött, gyilkos szamurájon, hiába akar új életet kezdeni számos hazugság és hosszú évek színlelése árán, ha elébe áll a régi bűne tudója. Mit sem tehet a megöregedett, fiú örökös nélküli dojo mester a végre megtalált vő személyéért, ha a legjobb barátja fia készül ellene. Az a kiváló a történetben, hogy az élethez hasonlóan, senki nem gáncstalan lovag, még a bukott szamuráj sem pusztán sötét lelkű gazfickó. Ám az elnézés kimaradt az erkölcstanból. Az elmaradhatatlan leszámolás természetesen megtörténik. A vívójelenetek kedvelőit szépen kiszolgálják, de a katarzis korántsem úgy alakul, ahogy azt elsőre tippelnénk. Írtam már, hogy a realitással nincs gond, az élet pedig nem igazodik az írói sémák után.Számos jó színész látható a filmben, de csak néhányra  jut pár szó. Fudzsita Makotót a Hissatsu széria évtizedeken át tartotta reflektorfényben. Viszont a kalandos bolondozásoktól többre képes, drámai színészként sem hagy csalódni minket. Életvidám, sőt, pajzán természetű, vén vívómestert játszik, aki kellően megfontolt tud lenni a fontos pillanatokban, ha az kell. És kell, mert nem árt a józanság, ha a legjobb barátja ránt kardot az emberre. Nagyon idős volt már a forgatáskor, de elképesztő ritmusérzékkel mutatja be, hogy egy képzett harcos szinte játszi könnyedséggel tudott kikerülni egy lecsapó katanát. (Házi kipróbálásra azért nem javaslom a technikáját.) Fontos karakter, de már nem ő a főszereplő. Az marad a fiát játszó Makija Jamagucsira. Nálunk talán az After The Rain (Eső után) filmből lehet leginkább ismerős, aminek a forgatókönyvét Akira Kuroszava írta. Elég, ha annyit írok, senki nem fogja kamu-szamurájnak tartani a látottak után. Meg kell, hogy említsem Kaji Meikót, Omotó szerepében. Őt nálunk népszerű, - általam utált,-  Lady Snowblood mozikból még azok is ismerik, akik egyébként fütyülnek a kardos mozikra. Ezúttal kalapot emelek előtte. Azon túl, hogy sokat javult a vívása, színésznőként szintén megfelelt. Kellemes meglepetés volt a szereplése. Sinobu Teradzsima, a filmben ő Mifuju, méltó szerepbeli vetélytársat kapott.A kivitelt már említettem. Nincs tobzódás, nem a felső körökben járunk, de minden hagyomány hű és tetszetős. Továbbá a filmesek csodás helyszíneket választottak. Színtiszta reklám egy Japánba történő utazáshoz az egész Tv játék. Végre igazi kísérőzene társul a drámához. Stílusos, elegáns, remekül hangszerelt. Sinohara Keiszuke kapja érte a dicséretet. Olyan dallamokat írt, amelyek a világ bármely részén fogyaszthatóak a néző számára. Nem jellegzetesen japánosak, de hál’ istennek a mexikói spanyol gitár futamok végre a kukába kerültek, amik régen gyakorta tönkre vágták a szigetország mozijainak hangulatát. a Zatoicsi mozikban többször közreműködő Akira Inoue elsőrangú rendező volt már évtizedekkel ezelőtt is. A jó bor tovább érett a hordóban, tud még a nagy öreg.A mini-szériának négy filmjéről tudok. Idővel szeretném sorra venni mindet. Bízom benne, lesznek, akik csatlakoznak a megnézésükhöz.

Azt hiszem, ha a szamurájokról szóló mozik legnépszerűbb témaköreit kellene összeállítani, valószínűleg a következőek lennének a dobogósok: Elsőként , a „Hadakozó fejedelemségek korszaka” amely kb. 1467-1600 közé esik. A kezdetében még csak-csak megegyeznek a történészek, a lezárásában már kevésbé. De a japánok életében sorsfordítónak tartó szekigaharai csatát tekinthetjük a végpontnak, bár kétségtelen, az igazi béke még váratott magára.  Egy másik, szinte verhetetlen témakör, Mijamoto Muszasi élete (1584-1645) és viselt dolgai. Végül, a bakufu korszak, vagyis a Tokugava sógunátus vége, amely az 1800-as évek közepén viharos változásokat hozott a mintegy 250 évnyi nyugalom után. A mai TV játék ebben az utóbbiban játszódik.Kanbej, az országutat békésen koptató ronin, elvállalja, hogy egy fölöttébb sietőben lévő ismeretlen harcos szüleinek kézbesít néhány aranyat. A látszólag egyszerű feladat rosszul indul, mert ellopják tőle e kézbesítendő csomagocskát. Elmegy az érintettekhez, hogy közölje, mindenképp kárpótolja őket. Ezzel viszont, akaratán kívül, nyakig belekeveredik a Numata klán belső viszályába, ahol hatalomátvételt terveznek. Kanbej hamarosan a lázadók közé kerül és egy makacs hercegnőt kell megóvnia, miközben az régi barátja lesz a fő ellenfele. Kevés a segítője, sok az ellensége, továbbá rá kell jönnie, egy összeesküvésben korántsem mindig szabad hinni a látszatnak. Csak a kardjában bízhat, amit viszont mesterien forgat. Szüksége is lesz rá, mert azok közt van, akikre kiadták a megölési parancsot.Egy ország, amely fontos változások előtt áll. Egy osztály, amelynek tagjai már nem képesek megfelelni a saját erkölcsi elveiknek. Egy klán, amely mindezzel nem törődik, mert elfoglalják a belső bajai. Egy gazdátlan harcos, aki még őrzi a tisztességét. Egy becsületes, de tapasztalatlan nemesi lány, aki az útjában áll valakinek. Egy szamuráj, akinek választania kell a szerelem és tisztesség, vagy a hatalomban maradás és biztos megélhetés között. Jókora konfliktus halmaz, bőven van mit kihozni belőle. Tulajdonképpen mozivászonra kívánkozó téma, viszont úgy tűnik, nem jutott rá elég pénz, hogy azzá lehessen.  

A fenti szakaszból remélhetőleg kiderült, a történet terén nincs kifogásolnivaló. A dráma rész uralja a vetítési időt, de azért sikerült némi humort és egy szerelmi szálat is beleszőni, ami viszont meglehetősen távol áll a romantikától. Nem csoda, durva játszma folyik a birtokon, amelyben a nőkre sincsenek tekintettel. Továbbá ott van a társadalmi szakadék a szemérmes pár között, akik igazából önmaguk előtt is titkolják a vonzalmukat, amíg a sors rájuk nem kényszeríti a döntést. A mese jó iramban indul, gyorsan adagolják a fordulatokat, a néző követheti, a főhős miként mászik bele egyre jobban a bajba. Először akaratán kívül, később tudatosan vállalva a veszélyt, a ronin végig képviseli az eredeti szamuráj értékeket. Olyan karakter, akinek lehet szurkolni. Takashi Hideki természetesen kiváló választás volt a szerepre. Általában a kardforgatói tudománya határozza meg a filmes meghívásait, mint például a The Last Samurai vagy a Magistrate Mayuzumi, pedig a „Fighting Elegy” esetében bebizonyította, nem csupán szamuráj hősöket képes megformálni. Ám kétségtelen, azok által lett közismertté. A daliás harcosok után a mostani szerepe kissé meglepett, mert Kanbej kétségkívül megnyerő hős, de nem túl eszes vagy megfontolt. Jókora adag naivitás szorult bele, így időnként alaposan félrevezetik. Viszont nem gyilkos hajlamú, hajlamos a megbocsátásra, ellentétben az ellenségeivel.A másik egyértelműen pozitívnak nevezhető döntés a szereplőválogatáson Iszao Nacujagi meghívása volt, az ellenlábas barát szerepére. A Hideo Gosha mozik rajongói biztosan ismerik, ha máshonnan nem, a Szamurájok és banditákból.  Ő volt Kumokiri Nizaemon társa az utolsó, öngyilkosnak joggal mondható vállalkozásban. Míg Takahashinak jutnak vidámabb jelenetek is, neki ezúttal a vívódás maradt. Sumei, az önmagával küzdő harcos, aki szeretne hűséges szamuráj maradni, de nem tud, mert a tisztessége nem engedi, pont neki való szerep. Ráadásul a szeretett nő megölésére kap utasítást, ami igazi drámai helyzet. Nacujagi a tőle megszokott magas színvonalon hozza a rábízott feladatot.Yoshiko Miyazaki vitte a képre Cubaki hercegnőt, aki körül kavarognak az indulatok. Kellemes jelenség és játszani is tud., van is neki mit. A hősnő egyszerre élvezi a kastély kötöttségeitől történő szabadulást, nyafog a szolgák és a finom ételek hiánya miatt, nem bírja a fizikai megterhelést, és egyre jobban felismeri, mi a módja a szerelem beteljesedésének. Mindeközben folyamatosan vadásznak a fejére. Ezúttal a rangja nem óvná meg a végzettől, hiszen az ellenségei szintén a felsőbb körökből származnak.

A többiekről sokat nem lehet mondani. Ők inkább alaptípusok a jó és rossz harcán belül, mint valós karakterek.  Persze, a korszakon belül a helyükön vannak, de igazából csak felvillannak a háttérben. A fő gonosz indítékai meglehetősen általánosak, a hitszegő úrnőé még annyiak sem. A hercegnő bájos húgának szerepét sajnos elnagyolták, több drámaiságra adott volna lehetőséget annál, hogy csupán a végén a narrátor közli, ő milyen áldozatot hozott a klánért.A rendező Kudo Eiichi volt, akinek több filmjét is megtalálja itt az érdeklődőt. A könnyebb hozzáférhetőség kedvéért, meg a magyarítás létezéséért ajánlom az olvasó figyelmébe a Castle of Owls című jól sikerült kalandfilmjét. Kudónak vannak mesteri darabjai, de azt kell mondjam, ezt a rendezését azért nem sorolom oda, annak ellenére sem, hogy tisztes, élvezettel fogyasztható munka. A költségvetés behatároltsága, hozzátéve a zord TV-s előírásokat,  eleve megkötötte a rendező kezét. A japánok óvják a fogyasztókat az erőszak túlzott tálalásától, kemény anyagi veszteséggel jár a korhatárszint emelése, mert a vetítési idő lehetetlen időpontokra módosul a rámenősebb filmeknél. A stúdiók vezetése viszont ügyel a pénztárcára, így a „Gyilkossági parancs” szóban ugyan erős, de képileg nem durva. (Az Intereten persze egészen más szerepel az angol fülszövegben. Ott egy akciókban dús, kemény, sőt, véres, harci jelenetekkel teli filmet vizionálnak, de nem kell komolyan venni. Egyébként más daraboknál sem, ha a TV film kifejezés szerepel a leírásban.) A csambara-dráma vegyítés dramaturgiája szerint a végén természetesen összefutnak a szálak és az ellenfelek, megtörténik a kötelező leszámolás. Takahashi a bizonyítékát adja, valóban derekasan forgatja a katanát, amire meglehetősen hosszú perceket szánnak. A néző persze el is várja, hogy így legyen. Szerintem viszont ez az a pont, ahol némileg félresiklottak a dolgok. A fényképezés a TV játékban végig pazar, a könnyedebb és a drámaibb részekhez egyaránt illő, viszont a vívójelenetek képre vitele nem az igazi. Nem rossz, nem rossz, de Eichi ennél sokkal jobbakkal állt már elő. Túlságosan takarásból lettek felvéve. A küzdelem hevessége átjön, de a vívás eleganciája, ami egyébként gyakorta jellemezte a bushikat, valahogy hiányzik a forgatagból. Ami talán kavarodásnak szintén mondható. Az Interneten tallózgatva olvastam már olyan közlést, miszerint a filmnek létezik egy szélesvásznú, vágatlan változata, ami rámenősebb, erőteljesebb, mint a TV verzió. De szerintem az a hír csak afféle városi legenda. Bő harminc évvel a leforgatása után már biztosan a piacra dobták volna. Nagyot nem kockáztatnának vele, a közízlés mostanság a rámenősebb darabokat kedveli.

Az Assination Orders nem túl közismert darab, hosszabb ideig az archívumok mélyén rejtőzködött. Kiemelkedő műként nem jellemezném, de tisztes forgatókönyv alapján korrekt rendezéssel készült, helyenként erős színészi játékkal, és kellően mozgalmas ahhoz, hogy megadja az elvárt szórakozást."Meesee" jóvoltából magyar szöveg akad hozzá.