A polgárháborús időszak mindig kedvenc területe volt a japán filmeseknek. Szamurájok, daymiók, parasztok és nindzsák harcai bőséges anyagot szolgáltattak a forgatókönyvíróknak. Ezúttal a nindzsáké lett a főszerep.
1581-ben Oda Nobunaga csapatai lerohanják a behódolni nem akaró Iga tartományt és szinte teljesen elpusztítják. Tíz évvel később a hadúr már halott, de a túlélő nindzsák még mindig fenik a fogukat Tojotomi Hidejoshira, aki akkor Oda hadvezére volt, de felküzdötte magát az ország élére és éppen Korea meghódítását tervezi. „Önszorgalomból” is igyekeznek végezni vele, amikor pedig valaki fizetni is hajlandó érte, végképp felerősödnek a próbálkozások. Ám a küldetés korántsem könnyű és veszélytelen. A legfőbb akadálynak az egykori társuk ígérkezik, aki átállt a másik oldalra…
A film egy bizonyos értelemben határeset, de szerencsére a legjobb formában. Ugyanis őrzi az 1950-es évek erényeit, mégpedig a gyönyörű fényképezést és az intelligens történet követelményeit. Így, bár tipikus nindzsás történetet tálalnak elénk, korántsem a filmes közhelyeket vonultatják fel benne. Valós helyzetből kiindulva számos érdekes fordulaton át juttatnak el bennünket a tanulságig. Van árulás, harc és szerelem, a műfaj követelményei szerint. A két ellentétes oldalon álló klánhoz tartozó nindzsa szerelmének kibontakozása, a kötelesség és a magánélet ütközése remek színészi teljesítményekre ad lehetőséget. Nem holmi Rómeó és Júlia szerelmi dráma sül ki belőle, mert mint azt már jeleztem, intelligens a forgatókönyv. Végig valós, hús-vér jellemek ütköznek, terveznek, hibáznak, szóval élnek.
A történet kivitelezése már a 70-es évek filmvilágát idézi. Mondhatni, ez a mozi vagy 10 évvel megelőzte a korát. A készítésének idejéhez képest sokkal mozgalmasabb, mint az akkori átlag. Aki látta az amúgy a maga nemében pazar „Samurai Trilogy”-t, az tudja, milyen hosszú időt szánnak egy-egy konfliktus mélyebb kibontására, mielőtt ténylegesen történik valami akció. Ebben a moziban mintegy a vetítési idő felét mozgalmas jelenetek teszik ki, ami máig jó aránynak tekinthető. Kudo Eiichi, a rendező, abban is újat hoz, hogy becsempészi a kalandfilmbe a humort, meg néhány rámenősebb jelenetet, ami akkoriban nem volt tipikusnak mondható.
A lezárás szintén a régi idők legjobb filmes hagyományai szerint történik. Minden bajon át meg kell őrizni az emberséget, a jövőbe vetett hitet. Bár szépen fogyatkozik a statisztéria, végül mégiscsak jó érzéssel áll fel az ember a székéből. Itt nem a gátlástalan bajkeverő győz és dicsőül meg. Nem is baj. Jó érzés ilyen történetet látni, mert a mostanában készült filmekben sűrűn dicsőülnek meg a kevés emberi értéket hordozó karakterek. A rendező egyik legismertebb munkája a nem régen Takashi Miike által újra feldolgozott Thirteen Assassins. Annak hosszú, mozgalmas leszámolási jeleneteit szintén 1963-ban forgatta, így aztán, aki látta azt a mozit, tudja, mire számíthat. A főszereplő, Otomo Ryutaro, a TOEI sztárja volt, teljesen megérdemelten. Számomra kellemes meglepetés volt, hogy egy kalandfilmben is pazarul teljesít, mert eddig többségében csak drámai alkotásokban láttam.
Összefoglalva: A mozi méltán nevezhető „klasszikus”-nak, a szó legjobb értelmében. Teljesen érthető, hogy a népszerűsége máig töretlen. Külön szerencse, hogy előkerült a színes kópia is, mert eddig csak a fekete-fehér változata volt hozzáférhető. Igényes kalandfilm, bízvást ajánlom mindenkinek. Nem összekeverendő az "Owl's Castle" mozival, ami 1999-ben készült, s ugyanennek a történetnek az átirata.
