Ha létezik olyan japán történet, amiről a világ minden táján hallottak, minden bizonnyal ez lehet az. Talán a nemzetközileg legismertebb legendájuknak mondható, melynek nagy a népszerűsége belföldön és külföldön egyaránt. Jellemző rá, hogy a 2. világháború idején, amikor a filmgyárak nyersanyag hiánnyal küszködtek, és megkérdezték a fronton lévő katonákat, mire szánják a meglévő készletet, elsöprő többséggel a 47 hűséges ronin története győzött. Meglepetésnek nem mondanám a szavazás eredményét, mert az Ako harcosok sorsa mindig közügynek számított a szigetországban. A korabeli Japánban nagy társadalmi érdeklődés követte a derék szamurájok perét. Az ítélet végkimenetele nem lehetett kétséges, de 2 végletből választhatott a bíróság, és a hátramaradottaknak korántsem volt mindegy, melyik felfogás győz. A bigottak szerint a Sógunátus törvényeinek megszegői köztörvényes bűnözők, közönséges gyilkosok, akiket le kell fejezni, mindenüket elkobozni, a rokonságukat is keményen megbüntetni. A másik tábor szerint hibáztak ugyan, de a szamurájok már-már feledésbe merülő eszméit hozták vissza a valós életbe, ezért megérdemlik a harakiri elkövetésének lehetőségét. Formailag ugyan az is halálos ítélet volt, de a családjuk mentesült a büntetés alól, sőt, közmegbecsülés részesei lettek. Végül az utóbbi felfogás győzedelmeskedett, nem csekély mértékben a köznép nyomására. A 47 hűséges ronin története máig élő legendává nemesedett. Sírjuk a tokiói Szengakudzsi templomban található, nemzeti zarándokhelynek számít.
1701-ben, mintegy 100 évvel a nagy háborúk lezárása után, a szamurájok helyzete teljesen átalakult. Igazából fölöslegessé lettek, már csak kevesen élik a harcosok életét. Hivatalnokokká, vagy naplopókká váltak, dúl a korrupció. Egy tüzes természetű, becsületes, vidéki földesúr kapja a feladatot, hogy tegyen ellene. Az Ako klán ifjú ura hamar ellentétbe kerül a Kirával, a „szertartás mesterrel”, aki leplezetlenül várja a megvesztegetést. A sógun palotájában kardot rántani halálos bűntett, s a felbőszített, megsértett ifjú Asano ezt követi el. A lelketlen, bürokratikus bíróság a valós körülményeket mit sem mérlegelve hozza meg az ítéletét. Az ifjút harakirire, a klánt feloszlatásra ítélik. A földönfutóvá lett szamurájok egy része bosszút esküszik, pedig a Sógunátus ítéletét megkérdőjelezni egyenlő a biztos pusztulással. A kamarás, Oishi, fondorlatos tervet eszel ki, jól tudván, az ellenfeleik is készülnek a várható bosszúra.
Ezt a híres eseményt már számtalan alkalommal vitték vászonra a japán mozi kezdetei óta. A romantikus filmek nagymestere, Hiroshi Inagaki, 1962-ben avatott kézzel nyúlt a témához. Azt a megközelítést választotta, amely vissza akarja adni, hogyan lettek legendává a földönfutó, nincstelen roninok azáltal, hogy megőrizték a szamuráj életforma morális alapjait. Engedelmesség, becsület és tisztesség mindhalálig, sőt, azon is túl. Amikor pedig a törvény és a becsület szembekerül, az erkölcs fontosabb, mint a fizikai lét. Elméletileg könnyű ezzel azonosulni, de ha valóban élet és halál között kell dönteni, bizony „oly nehéz a választás”. Inagaki mester a legjobb formáját hozta. A történet jól felépített, aprólékosan kidolgozott, tele van valós, szerethető karakterekkel. Nem papirosízű, életszerűek a konfliktusok. A roninok azáltal nemesülnek fel, hogy képesek az önfeláldozásra, de korántsem mindenki állja ki talajvesztettség próbáját. A „rosszak” oldalán harcolóknak ugyanúgy megvan a maguk érzelmi elkötelezettsége, mint azoknak, akiknek a néző szurkol. Kira nagyúr (Chusha Ichikawa) bár fölöttébb utálatos valaki, nem egysíkú, gonosz alak, hanem egy gyenge jellemű ember, aki szánnivalóvá süllyed a végére. Ellenpárja, Oishi kamarás maga a ravaszság, eltökéltség, akinek sokáig a társadalom megvetését kell elviselnie ahhoz, hogy tervét végrehajthassa. Mindene rámegy a tisztessége megőrzésére, beleértve a családját. Koshiro Matsumoto kevésbé ismert színész, de kiválóan hozza a szerepet. Rajtuk kívül számos érdekes szereplő tűnik fel, a 47 ronin között mindenféle ember akad, lehet csemegézni. Toshiro Mifune az egyik húzónév. A „megszokott figurát” hozza. Bár mindenütt kiemelten szerepel a plakátokon, igazából nem sok szerepe van. A részeges, de a kellő pillanatban nemesen döntő Tawaraboshi alakja inkább csak színes mellékszál a történeten belül.
A mozi az egyik legszebb film, amit Japánban valaha leforgattak. Pazar a külsőségek megjelenítése, a fényképezés tényleg lenyűgöző. A szereplőgárdában a legkisebb alakokat is képzett színészek formálják meg. A film emelkedett stílusú, de nem fellengzős. Nagyon erős az érzelmi töltete. Inagaki minden mesterségbeli tudása jelen van a filmben.. A havas téli éjszakán a halálba induló, elszánt roninok menetének hang nélküli megjelenítése több lett, mint jó. Igazi mozi varázslat született meg, amely tényleg képes visszaadni egy legenda nemességét.
A mozi a korai 60-as évek filmkészítésének kiemelkedő műve, nyugodtan nevezhető mestermunkának. Mára persze már változott az ízlés, lehet, hogy lesz, aki kissé lassúnak fogja találni, de unalmasnak aligha. A történet színpompás, erkölcsi tartalma elsőrangú, meggyőző színészi alakításokkal párosulva képes maradandó élményt nyújtani a mai nézőknek is. Méltó képviselője egy letűnt kor legjobb szellemiségét bemutatni akaró irányzatnak, igényes alkotás
