Az ASASHI TV négy epizódot szánt a morózus természetű ronin újdonsült kalandjainak. Az utolsó közülük az, amely legjobban megközelíti az eredeti történetek stílusát.
Gensai, az erősen különc festőművész arra kéri Nemurit, hogy hadd lássa „élesben” a halálos Telihold technikát. A ronin barátságtalan feleletére, miszerint ahhoz emberhalál kell, készen áll a válasszal. Van egy önkéntese, akinek minden vágya az, hogy Kyoshiro keze által haljon meg. Az illető nem más, mint a tulajdon felesége. A több mint furcsa vágyakozás eredete hosszú évekre nyúlik vissza, amikor a különc hősünk elrontotta néhány gazember „játékát”. A megmentett gyermek már felnőtt, de korántsem átlagos nő lett belőle. Eközben a Kurume klán ura, aki a kardvívás megszállottja, szintén látni vágyik Nemuri „Engetsu Sappo”-ját. Ám neki lényegesen bővebb az eszköztára, mint a festőnek. Főhősünk hamarosan élete egyik legfurcsább kalandjába bonyolódik.
A történet eleje a Raizo Ichikawa fémjelezte történetek legjavát idézte fel bennem. Különcök, extrém helyzetekben, hideglelős tálalásban, a szokatlan a néző nyakába liheg. Kár, hogy a későbbiekben más utat vesz a folytatás. A merőben furcsa szerelmi szál bár szintén élvezetes, a kezdet azonban többet ígért. Nemurinak ugyan minden történetben szinte a nyakába ugranak a nők, de azok az ügyek gyakorta csak a hús örömeiről szólnak. Igazi érzelem elvétve bukkan csak fel, pláne a roninunk részéről. Miután a sorozat ezen a téren nem kényeztette el a rajongóit, tulajdonképpen logikus döntésnek mondható, hogy egy ilyen epizódot is írtak a folyamba. Azért nem kell megijedni, a kalandos részt sem hanyagolták el, nem melodrámát kínálnak nekünk. Sőt, a saga folyamán először bukkan fel igazi kihívó. Olyan, aki elszánt, tisztességes szamuráj, nem gazember. Fizikai képességei jobbak mint Nemurié, és a vívótudása szintén felsőfokú. A Musashi - Kojiro párbaj emlékét idézi bennem. Ám pont onnan tudhatjuk, a feleknek szellemileg is meg kell mérkőzniük, nem csak fizikailag.
Az eredeti filmekkel történő hasonlítást folytatható, mert ebben az epizódban szintén kulcsfontosságú a társadalmi környezet. Nemuri mindig is a szamuráj kaszt erős bírálója volt egy pusztuló társadalomban. Ez a kritikai vonal most visszatért. Nem szájbarágósan, hanem közvetett bemutatással. A felsőbb körök képviselői nem teljesen épeszűek, a hűséges szolgák hajlandók kiszolgálni az uraik minden szeszélyét. Szavaik a morálról szólnak, de tetteikben nem hajlandóak mérlegelni, valódi erkölcsi nemességük nincs. Még a szerzetesek sem a régiek már. A kóbor, alsóbb néprétegek között élő Nemuri minden pimaszsága ellenére is inkább képvisel valamit abból, ami megbecsültté tette egykoron a szamurájokat, mint a hatalom valódi gyakorlói. Ezért van, hogy mint Zatoichi, mindig folytathatja végtelennek tűnő vándorlását. Ami, ha belegondolunk, tulajdonképp pokoli mindkettőjük számára, mert soha nem találnak nyugalmat és lelki békét.
Úgy tűnik, a vöröshajú, legyőzhetetlen félvér egy ideig nem fog újra vászonra kerülni. Egyetlen stúdió sem akarja folytatni a kalandjait. Ám ez csak tetszhalál. Épp nemrég olvastam, hogy Nemuri útja Japánban töretlenül sikeres. 2009-ben élő előadásokon, telt házzal futnak a kalandjai legújabb változatai. Fiatal, feltörekvő színészpalántáknak kapnak lehetőséget a tehetségük bizonyítására. Szóval Kyoshiro szintén mondhatná a közismert szavakat: ”I’ll be back.” Csak idő kérdése. Részemről bármikor érkezhet, örömmel fogom fogadni.
Egyébként az eredeti Nemuri Kyoshiro nagyfilmek a 8. rész kivételével már mind elérhetőek magyarul. Idővel ezekre a TV változatokra is sor kerül.
Nemuri vidékre indul a fővárosból. Az Akita klán közismert hollandiai festményeit szeretné megnézni. Mint annyiszor már, ezúttal is rosszkor érkezik valahová. A tartomány éhínségtől szenved, és a klán elszánt kamarása tiltott kereskedelemmel próbálja menteni a népet a szenvedéstől. Számítanak a Sógunátus kémjeire, ezért számukra Kyoshiro több mint gyanús. Kedvelt roninunknak pedig tényleg van vaj a fején, bár nem egészen úgy, amint az feltételezik. Ám megérinti a látott szenvedés, a napi szinten megtapasztalt tragédia, és egy prostituált segítségére siet. Amivel újabb bajt zúdít a fejére, mert a lány származása titkot rejt. Az éhínség csillapítására szánt jelentős összeg viszont túl nagy kísértés egyesek számára…
Miután két stílusos filmmel nyitottak a tévések valószínűleg úgy gondolták, itt az ideje azzal előállni, amire egyébként a sorozat fölöttébb alkalmas. (Megjegyzem, azért nem siették el a dolgot. Három év kellett az új kaland létre jöttéhez.) Jöhetett tehát a közkedvelt csambara, az mindenkor népszerű. Stábot nem váltottak. Inoue Akira, aki az előző részben még a művészeti tehetségét csillogtatta, ezúttal mint kalandfilm rendező bizonyít. Szó nem érheti a ház elejét. A kiinduló helyzet hiteles. Az idejétmúlt társadalmi-gazdasági rendszert a vége felé hatalmas éhínségek tizedelték. Miután a termőföld nagysága véges volt, a kormányzat mindenféle eszközzel igyekezett feloszlatni a klánokat, hogy a birtokaikat megszerezze. Így mentették magukat, míg a szerencsétlen jogfosztottak teljes reménytelenségbe süllyedtek.
Nem csoda hát, hogy ilyen helyzetben olcsó volt az emberélet. A megalapozott felvezetést tovább javítják az egyéni titkok. Szinte mindenkinek van valami takargatnivalója, amiért akár ölni is képes.
Háromévi önkéntes száműzetés után a csapongó életvitelű ronin újra Edo felé veszi az útját. Alig tér vissza a fővárosba, máris belekeveredik az új sógun házassága körüli politikai ármánykodásokba, pedig a gondolata is távol áll tőle. Természetesen asszony van a dologban. Egy kémnő, aki nem képes teljesíteni a megbízói által rárótt feladatot, elképesztően hasonlít Nemuri néhai édesanyjára. A ronin ezért párfogásába veszi, pedig a hölgyre immár két politikai párt fenekedik. A szálak visszavisznek a múltba, és hősünk nem várt, nem kívánt találkozásra kényszerül. Feltépődik a múlt legnagyobb sebe, de vajon gyógyítható-e?
Elbűvölő. Végig ez a jelző járt az eszemben, mialatt a filmet néztem. Elsősorban a képi világára vonatkozik, mert nem egyszerűen csak színpompásan kiállított, lefilmezett alkotást tálalnak fel a nézőnek. Az említetteken túl végig érződik a misztikumot sugalló kameramozgatáson, a helyenként balettszerű koreográfián, a láthatóan nem valódi, de erős érzelmi behatást keltő tájképeken, hogy gondosan kimunkált, nem "egy a sok közül" epizódnak szánták ezt a részt. Szerintem Kenji Misumi kedvelt felfogása, miszerint "
Merőben új elem a szerelem kérdése. Eddig bizony gátlástalanul kihasználta a nőket, sőt, dicsekedett vele, hogy általuk csak a hús öröme érdekli. Legfeljebb a rokonszenvesebbeket igyekezett távol tartani magától, tudván, rosszul végzi az, aki hozzá közel áll. Az elkerülhetetlenül felbukkanó szerelem itt érdekes pszichológiai összetevőként jelenik meg. A politikai vonulat sem közhelyes. A láthatatlan hatalom vonzása, a velejáró sötét lelkület, a manipulálás perverz örömének bemutatása igazán hiteles. Az összetettség nem megy át moralizálásba, unalomba sem fullad a mozi. Bár az előző résznél kevesebbszer kerülnek elő a katanák, de amikor Nemuri sötét sziluettje feltűnik a képen, már tudható, mesteri harc következik. Az ilyen színrelépései kifejezetten kísértetiesek, melyeket többnyire kékes ködben, baljós világításban mutatnak. ("Íme, a sötét igazságosztó.") Ebben is pluszt ad a rendező, mármint a valóság és az erkölcsi tartalmat hordózó, szürrealista képek magabiztos elkülönítésével. A
Összességében: A sorozat egyik legjobb darabja, és ebbe beleértem az eredeti filmeket is. Művészi értelemben kiforrott, ám mégis sikerrel megőrizte a szórakoztató jellegét. A történet nem igényli az előző részek ismeretét, így azoknak szintén merem ajánlani, akik nincsenek otthon a sorozatban. Sőt, miután nívós alkotás, nem csupán a kalandfilmek kedvelői találhatnak benne örömet. Érheti ugyan az a vád, hogy nem pörög a történet, sőt, helyenként kissé mélabús, kell egy sajátos beleérzés a film hangulatába. Ám akinek ez átjön, nem úgy fog felállni a végén, hogy túl van egy megszokott, kalandos, szamurájos mozin. Nem művészfilm, de sok művészi eszközzel él. Minden nemnek és korosztálynak alkalmas a fogyasztásra, aki kedvelik a keleti témákat.
A vörös hajú félvér alakja az 1960-as években új típusú karaktert teremtett a megújulásra váró szamuráj film műfajban. Baljós tekintete, a nyomában járó balszerencse és pusztulás erős ellentétben állt az addigi jótevő harcosok alakjával. Olyan ronin ő, aki egy korrupt társadalom ellen harcol, de annak tipikus gyermeke.
Egy legenda feltámasztásához igen gondosan kell eljárni. Az egyik kulcskérdés a főszereplő személye. Végül Tamura Masazaku lett a kiválasztott. Nemzetközileg talán kevésbé ismert, de a chambara filmek kedvelt színésze. Külön érdekessége történetnek, hogy az utolsó Nemuri moziban (
Miután a sorozat az új változat megjelenésekor szélesebb körben már nem számított ismertnek, csak a rajongók tartották számon, gondoskodni kellett valakiről, aki alkalmas a hagyományőrzésre, de képes szólni az újabb korosztályhoz is. Tanaka Tokuzóra bízták a feladatot. Változott a történelmi időszak a sorozatban. Ichikawa többnyire még Tokugawa Ienari fiaival és csatlósaival nézett szembe. Ienari a 11. shógun volt, aki rendkívül sokáig uralkodott. Japán népének szerencsétlenségére a legrosszabb uralkodónak bizonyult a dinasztia ténykedése során. Uralma alatt elburjánzott a korrupció és törvényeket semmibe vették. Ieyoshi követte a trónon, aki már megérte Perry admirális hajóinak felbukkanását, a Sógunátus szétesésének kezdetét. Mindkettőjük uralma zűrzavaros időszak volt, méltó színhelye egy antihős színrelépésének. Számomra nem meglepő, hogy Tanaka Tokuzo került a forgatás élére. Tapasztalt rendező volt, aki mára már eltávozott közülünk. A forgatás idején töltötte a 64. életévét. A mester forgatta le Ichikawával az első Nemuri mozit, (
Egy különös, megrendezett "véletlen" találkozás után Nemuri nyakig belemászik két klán politikai harcába, és közben megismer egy hozzá hasonló félvért. Érdekli az illető, de sajnos a sorstárs az ellentétes oldalon áll. Miután elvállal egy veszélyes feladatot, biztos, hogy kénytelenek szembeszállni egymással. A küldetésbe belevágó ronin útját szép nők, kemény ellenfelek és szerteszét heverő hullák kísérik...
A legszembetűnőbb a főhős karakterének változása. Ichikawa Nemurija ugyan cinikus, tekintélyt nem ismerő, de az élet kellemes oldalát kedvelő, elegáns, mondhatni hedonista ronin, aki jó ügyekért húz kardot. A Matsukata formált hős sötét tónusú, veszélyes alak. Másokkal nem törődik, a kereszténységet gyűlöli, de más vallás sem foglalkoztatja. Míg az eredeti karakter csak nyomós indokkal végez valakivel, az új Nemuriban ilyen gátlások alig vannak. Habozás nélkül öl, szórakoztatónak tartja. Vívása korántsem elegáns, viszont célratörő és hatékony. Nem élvezi az élet örömeit, inkább csak a tetteit kísérő megbotránkozást szereti Sötétben jár, magányos, de a saját elhatározásából az. Egyetlen normális, emberinek tekinthető megnyilvánulása, ahogyan a halott édesanyja emlékéhez viszonyul.
Korántsem szokványos történet lett
Elsőként legalább nagyvonalakban vegyük szemügyre a történelmi hátteret, mielőtt mozira kerülne a sor. Az amerikai hajók feltűnése japán partjainál rávilágított a Sógunátus gyengeségére és az ország elmaradottságára, továbbá nyilvánvalóvá lett, mekkora társadalmi igény van a változásokra. A központi kormányzat érzékelte ezt, és igyekezett lépéseket tenni, beleértve a saját fennmaradásuk biztosítását. Li Naosuke a korszak erős egyénisége volt. Olyan politikus, aki a Tokugawák szerepének erősítésére törekedett, sokszor erőszakos eszközökkel, a vidéki nagyurak hátrányára. Dühödt ellenségei támadtak emiatt. Ugyanakkor rájött, bizonyos változások már elkerülhetetlenek. Az amerikaiakkal egyezséget kötött, amely bizony a japánok szempontjából hátrányosnak volt mondható. Kényszerpályán mozgott, mert egy nyílt katonai konfliktusban a szamuráj csapatoknak semmi esélyük nem lett volna, tengeri ütközetben különösen nem. Naosuke lehetetlen feladatra vállalkozott, amikor ezt a kettősséget próbálta elfogadhatóvá tenni a saját korában. Az elzárkózás hívei szerint túl engedékeny volt, a reformpártiaknak túl maradi. Mito tartományban volt a legnagyobb a harag ellene. Ott született meg a merénylet terve, amelyet 17 harcos hajtott végre egy téli reggelen.
Míg Okamotónál maga a merénylet a klimax a moziban, az új feldolgozásnak az elejére került. A történet ígéretesen indul. Fölvázolják a konfliktust, a terv megszületését, egyúttal a főhős magánéleti és klánbeli hátterét. Történelem és magánélet vegyülete – számos moziban bizonyult már sikeres receptnek. A merénylet képre vitele ezúttal éppen olyan hatásos, mint az 1965-ös változatban volt. Miután színesben van, még erőteljesebb is mondható, a harc hosszabb, keményebb, talán még drámaibb is. Sajnos, a pazar felvezető félórát már nem követi hasonlóan remek folytatás. Valahogy az volt az érzésem, túlságosan élt a japán precizitás. A merénylet minden szereplőjét alaposan kivesézik, hemzsegnek a feliratban az adatok, az életkortól kezdve a rangokig, lakhelyig, rokonokig. Megtudhatjuk ezekből, hogy valóban össznépi elégedetlenség vezetett a gyilkosságig, de ezt a tényt ügyesebben és rövidebben is meg lehetett volna oldani. A politikai vonal megmutatása már jobb. Kiderül, a gyengülő Sógunátus még korántsem fogatlan oroszlán. Képes arra, hogy fenyegetéssel kikényszerítse a menekülők kiadatását, vagy éppen maga alkalmazzon erőt, ha kell. Nyilvánvalóvá válik az is, hogy az ifjonti lelkesedés mennyire más, mint a hatalomban lévők elégedetlenségének kezelési szintje. Azok a klánokon belül, amelyek pár év múlva Tokugawák fő ellenségei lesznek, az idősebbek, - és a hatalmat birtoklók, - még visszarettennek a nyílt lázadás gondolatától, sőt, a fegyverhasználatot elítélik. A szerencsétlen végrehajtók körül elfogy a levegő, a támogatók kihátrálnak, a sorsuk nem lehet kétséges. Nem volna ez baj, ha nem nyújtanák el, mert a sokadik hasonló epizódnál bizony megkopik a drámaiság ereje.
A kivitelezés gyönyörű, a mozi végig szemet gyönyörködtető. Erős az érzelmi vonulata, de kiegyensúlyozott. A japán filmes kultúrát régebben gyakran érte az a jogos kritikai, hogy túlzásba viszik az érzelmek bemutatását, eljátszását. Az újhullámos filmek ezt már ügyesen kezelik. Az erős szívre ható töltés a nemzetközi közönségnek szól, még pedig úgy, hogy családi szórakozás lehessen. Olyan film, amire az asszony pajtással be lehet ülni, és meg lesz elégedve. A férfiak talán néha már sokallni fogják, de nem elviselhetetlen az adagolás, ez bizton állítom. A legjobban eltalált résznek a magánéleti vonal mellett a látszólag lényegtelen háttérmozzanatokat tartottam. A menekülő merénylőket a saját klánjuk és osztályuk cserbenhagyja, de köznép szemében hősök, és a szövegbe ügyesen lett beépítve, hogy micsoda tisztelet és szeretet övezi őket. A nép felismerte, hogy ezek a szamurájok értük cselekedtek, nem pedig önző érdekek mentén. Szintén tetszett, ami az Okamoto moziból kimaradt, hogy láthatjuk, az uralkodó osztály a saját harcosaival sem igazságos. A túlélő szolgák és testőrök nem kapnak méltányos elbírálást. Az uruk halott, tehát rosszul teljesítettek és kész. Kicsiny részlet, de kiviláglik belőle a rendszer milyensége.
Úgy tudnám összefoglalni a film megtekintése utáni benyomásaimat, hogy nagyon szépen kivitelezett, újhullámos japán történelmi mozit láthattam. Az érzelmi töltése és a látvány világa révén képes eladni a filmet, amely azonban túl aprólékos a részletekben, kevéssé nézőbarát a cselekmény pergősségében. Csalódást nem hagy maga után, de tagadhatatlanul fölmerül az emberben, hogy lehetett volna még jobb is, ha kissé – legalább időnként, - mozgalmasabbra veszik a merénylet utáni történéseket.
A vörös hajú félvér, mint annyiszor már, ismét rossz pillanatban lép közbe, így magas rangú ellenségeket szerez magának. Kyoshirónak mindez nem újdonság, az ellenfeleinek annál inkább a ronin makacssága és veszélyessége. Bár a megszokott hányavetiségével áll az ügyhöz, hamarosan rá kell jönnie, ezúttal nem teheti meg, hogy félvállról vegye, mert a véletlen igazán gonosz, a legfelsőbb körökhöz kapcsolódó, veszélyes politikai terepre sodorta. Ám Nemuri nem szokta félbehagyni azt, aminek nekilátott, így aztán felforrósodnak az események…
Egyszerre hálás és hálátlan dolog egy legenda helyébe lépni. Igazi kihívás színésznek, rendezőnek egyaránt. Tovább vinni valami sikereset úgy, hogy ne akarják majd szolgai másolással vádolni. Ezzel a feladattal kellett megbirkóznia a Kazuo Ikehiro és Hiroki Matsukata rendező-színész párosnak. Az ügyben legnagyobb gond természetesen a főszereplő személye volt. A halála előtt Ichikawa magasan képzett, elképesztően népszerű színésznek számított, aki a pályafutása csúcsán járt és a szebbik nem rajongásának tárgya volt. Amihez hozzányúlt, aranyat fialt. A Nemuri sorozat a kezdeti botladozások után ekkorra már jókora rajongói kört vívott ki magának. Badarság lett volna megpróbálni, hogy egy az egyben a helyébe lépjen valaki. Továbbá az érintett Hiroki maga is tisztában volt, hogy színészileg nem mérkőzhet Ichikawával. Vívni viszont már kiválóan tudott. Így aztán megszületett, két film erejéig, az új Nemuri. Sötétebb karakter mint az eredeti, talán még veszélyesebb, bár igazán azzá majd a következő, filmben lesz, ami hosszú időre zárta a kalandok sorát. Mint férfi, nem a nők azonnali elbájolója, de az a veszélyesen élő, félig jótevő, félig gazfickó, amely típusra bukik a nők jelentős része.
Ez már illett a kezdő színészhez és kitörési lehetőséget adott volt. Azért a stúdió és a rendező csak módjával vállalták a kockázatot.
A szamuráj világ Edóról elnevezett időszakában járunk. Kanei Sanzaemon, a régi idők szellemét még őrző, kemény természetű szamuráj, megdöbbentő dolgot követ el. Szabályosan kivégzi az ura kedvelt ágyasát. A klán, - és a tettes – őszinte megdöbbenésére mégsem ítélik halálra, csupán hosszú házi őrizetet kap, majd idővel az alól is mentesül, sőt mi több, testőrparancsnokká léptetik elő. Túl szép ez így, hogy igaz legyen, kell lennie valaminek a háttérben. Természetesen van rejtett ok, mégpedig Sanzaemon félelmetesen jó kardforgatói tudománya. Meg az, hogy az urának olyan ellensége van, akit más nem képes feltartóztatni. Viszont lehetséges volna teljesen a sutba vágni a múlt minden sérelmét? Büntetlenül megúszni a hűbéreskü megszegését? A kiváltó okok sem szűntek meg, csupán félre lettek tolva egy időre. Ám előbb vagy utóbb, eljön az igazság pillanata.
Nem éppen szokványos történet. Aki viszont a címből kiindulva holmi kardcsörtetéssel és akciókkal teli vérzivataros drámára számít, az bizony csalódik, nem fogják kiszolgálni ezt az igényét. A Tokugawa korszak nyugalmas világában járunk, több nemzedék óta béke van. A harcnélküliség nagyon jó az országnak, van idő a környezet csinosítására. A szamuráj urak ellentéte csak a felszín alatt izzik, a hétköznapi valóság az, hogy a harcosok csendes unalomban élik a napjaikat. A többségük kötelességből gyakorolja a harcművészetet, éles helyzetben nem próbálták ki a kardjukat. Csak kevés számú valóban elkötelezett harcos él, őket viszont annál inkább számon tartják a feletteseik, ám a hétköznapokban csupán kevesen ismerik fel az értékeiket. A történet ennek az életformának megfelelően lassan csordogál, de kiválóan visszaadja a kor jellemzőit. Gazdagság, kifinomultság az jellemzi az előkelőségek életformáját, de tovatűnt a mások iránt érzett szánalom. A hatalmasok önzőek, pazarlóak, meggyőződésük, hogy mindenkinek az ő szeszélyeiket kell kiszolgálni. Erkölcsi tartás nincs bennük. Azt végképp nem kedvelik, ha valaki emlékeztetni meri őket a hatalommal járó felelősségre. Viszont az intrikában, tettetésben, a saját érdekük védelmében mesterek, kiváló a szimatuk.
Kettősség vonul végig a mozin. A Sógunátus világában rejtettek a valódi szándékok, kevés a nyílt szókimondás. A direkt megfogalmazáshoz, vagy a harag nyílt kimutatásához szokott európai nézőt bizony zavarhatja a virágnyelv áradata. Igen ügyelni kell a nézőnek, hogy a sok mellébeszélés között el tudja dönteni, ki a valódi intrikus, mik a tényleges jövőbeni szándékok, néha meg csupán azt, mi a fenéről beszél egyáltalán valamelyik illető. A színpompás egzotikus környezet sokáig képes lekötni a figyelmet. A szamuráj kultúrára oly jellemző becsületesség, önfegyelem megnyilvánulásai a szavak mögé rejtett talpnyalással vagy számító bosszúra készüléssel szemben szintén képesek megragadni az arra fogékony elmét. Ugyanakkor tagadhatatlan, a mostanság dívó, akció központú filmes világban az átlag európai nézőnek nem átlagos türelemmel kell rendelkeznie, hogy élvezhesse ezt a filmet. A tűrőképesség azért megjutalmaztatik. Jelen van itt a „bosszú hidegen jó” tálalása, a hirtelen robbanó erőszak, a hálából megszülető szemérmes szerelem, a halálon túl is tartó gondoskodás megható figyelme. A japán kultúra és gondolkodásmód ismerői élvezni fogják a kiválóan adagolt apróságokat, de kétlem, hogy ők lesznek többségben. A kitartók természetesen elnyerik méltó jutalmukat. A legvégén minden álca lehull, az mindenkinek megmutatkozik az igazi természete, fény derül az igazságra, és – természetesen – a kardok munkához látnak. A lezárás méltó a legjobb csambara hagyományokhoz. Realisztikus, hátborzongató, véres, de mégis képes esztétikai élményt adni. A fényképezés mindvégig dicsérhető, de itt aztán tényleg remekelt az operatőr. Jól átjön, hogy egy felsőfokon képzett harcos mennyivel nagyobb tudással rendelkezett az átlag karforgatóhoz képest. Meg az, milyen érzés lehetett egy hétköznapi harcosnak csatába indulni, a kötelességét teljesítve, egy olyan vívó ellen, aki nyilvánvalóan halálos veszélyességű. Minőségi a különbség. Az utolsó tíz percre csettinteni fog mindenki, aki képes többet látni a vívásban, mint puszta vérontást.
A rendező, Hideyuki Hirayama, mind a lassúbb, drámaibb, mind a kemény vívójeleneteknél megbízhatóan teljesít.Más munkáit még nem láttam, de kell, hogy tudjon valamit, ha ezt a mozit megkapta. Részemről jöhet valami új mozi tőle. A főszereplő, Etsushi Toyokawa, japán mértékkel mérve nagy darab férfi, - na jó, a szumózók ezen a vetélkedőn nem indulhatnak, - tehát elhihető neki a "kardszent" karaktere. Színészként egyszerű, de hatásos eszközökkel dolgozik. Bár nem mutat extrém indulatokat, érezhető körülötte valami sötét fenyegető árny. Olyasvalaki, akiről elhiszi a néző, hogy nem célszerű magára haragítani az embernek. Nincs semmi gond a többiekkel sem. A semmirevaló klánúr, a gátlástalan tanácsnoka, a szerelmes ifjú lány, és többiek mind megbízhatóan teszik a dolgukat. Nincs kiemelkedően jól sikerült alakítás, de gyenge úgyszintén nem akad.
A sógun két gyermeke (fivér-nővér), egy távoli tartomány eldugott szegletébe lettek száműzve, miután hivatalosan a fiú "elhunyt". A mentálisan terhelt testvérpár perverz, szadista "játékokkal" éli ki vágyait, a környékbeli lakosság nagy nyomorúságára. Nemuri pont arra jár, mert a szülei sírját akarja meglátogatni. Egy fiatal rokonára szemet vetett a romlott lelkű hercegnő, sőt magát Nemurit is célba veszi. Közben egy sóguni vizsgálóbiztosnak jut az a kellemetlen feladat, hogy "elrendezze" a pár viselt dolgait, úgy, hogy a köznép és az udvar egyaránt elégedett legyen. A felbosszantott vörös hajú ronin szintén "rendezésre" szánja el magát, a maga módján értelmezve a törvényt.
Vérbeli "nemuris" történet. Sötét, nyomorúsággal és halállal teli, méltó a különc, cinikus ronin kalandjainak a sorába. Az emberi állatkert széles skáláját vonultatja fel, de nem kéjeleg a részletezésében. Pszichológiailag megalapozottak a karakterek és ez realista színezetet ad az egyébként nyilvánvalóan eltúlzott helyzeteknek.
Ál-Nemuri követ el gaztetteket a fővárosban és hivalkodóan hátrahagyja a nevét az áldozatokon. Az igazi Kyoshiro, a maga fanyar humorával csak annyit mond rá, hogy belőle egy is sok ezen a világon, a hírnevének pedig úgysem árthat, elég rossz az mostanra. De amikor az áldozatok felbőszült rokonai őt akarják megölni, belátja, hogy muszáj lépnie. A nyomok a sóguni hárembe vezetnek, ahol az ágyasok háborúja dúl, nemtelen eszközökkel. Veszélyes terep, még a sokat tapasztalt, élveteg ronin számára is. De őt sem kell félteni, ha ötleteket kell előhúzni a bőre védelmére.
A kiszámíthatalan természetű szamuráj már több esetben összerúgta a patkót a sógun családjával, s ezek az epizódok mindig jól sikerültek. Az arrogáns felsőbbség a fürge kardú, pimasz, ám találékony ronin ellen sikeres vegyítésnek bizonyult. Ehhez jött most hozzá a hárem és a hatalom izgalmas, viszont fölöttébb veszélyes kombinációja, és ismét működött a recept. A környezet számos érdekes karakter és helyzet megírására adott lehetőséget, éltek is vele. A rendezői székbe olyan ember került, aki otthonos volt a kalandfilm műfajában, de felismerte a lehetőséget a nívó emelésére.
Ikehiro Kazuóban megvolt a tehetség ahhoz, hogy képes legyen túllépni a kalandfilmes sémákon, de ne vesszen el a művészi véna erőltetésében. A látvány elemek növelésére már a 9, epizódtól tudatosan törekedett a stúdió, ez itt érte el a csúcsát. Időnként mintha átlépnénk a Akira Kurosawa Dreams című mozijába. Pazar maszkok, álomszerű kísértési képeket, szinte balettbe illő koreográfiát kapunk. Azért nem művészfilm a végeredmény, amit az is jól mutat, hogy
Raizo kissé már kezdett túl idős lenni a Shibata Renzaburo által teremtett karakterhez, de mint színész és harcos egyaránt kiváló. A két Nemuri pszichológiai ütköztetése pedig alkalmat adott neki, hogy új színt vigyen a szokásos jellemvonások mellé. A DAIEI mellé adta a kisebb sztárjait, így a mellékszereplők felhozatala átlagon felüli.. Érdekes lenne tudni, milyen irányba vitték volna tovább a vonalat a sorozatban, de ez már sosem fog kiderülni. Ichikawára viharos gyorsasággal és nagy erővel sújtott le a rák, hamarosan elhunyt.