Az ASAHI TV társaság, némi szünettel az első epizód után, folytatta a felújított történteket, hogy életben tartsa Japán egyik legnépszerűbb filmfolyamát. Az érdeklődés fenntartására hozzányúltak ahhoz a részmozzanathoz, amelyik eddig  meglehetősen homályba burkolózva maradt a sagán belül. Ez sokáig szándékos volt az eredeti alkotó részéről. Shibata Renzaburo ritkán hagyott felvillanni egy-egy részletet Nemuri fiatalkorának eseményeiből, pedig számos elem szorult volna magyarázatra. Ezúttal a szokásosnál több részletre derül fény, de marad még rejtély bőségesen.

Háromévi önkéntes száműzetés után a csapongó életvitelű ronin újra Edo felé veszi az útját. Alig tér vissza a fővárosba, máris belekeveredik az új sógun házassága körüli politikai ármánykodásokba, pedig a gondolata is távol áll tőle. Természetesen asszony van a dologban. Egy kémnő, aki nem képes teljesíteni a megbízói által rárótt feladatot, elképesztően hasonlít Nemuri néhai édesanyjára. A ronin ezért párfogásába veszi, pedig a hölgyre immár két politikai párt fenekedik. A szálak visszavisznek a múltba, és hősünk nem várt, nem kívánt találkozásra kényszerül. Feltépődik a múlt legnagyobb sebe, de vajon gyógyítható-e?

Az alkotók ezúttal Inoue Akira rendezőt húzták elő a talonból, aki már többször maradandót alkotott az eredeti sorozatban. Az ő nevéhez fűződik az áttörést hozó Nemuri Kyoshiro 4 - At Bay mozi, ami igazából elindította a sikerhullámot. Inoue mindig többet látott a történetekben, mint szokványos kalandokat. Nála lélektanilag összetett, társadalombírálattól sem mentes, vizuálisan kiválóan megkomponált mozikat kaptunk. Ez szerencsére mit sem változott.

Elbűvölő. Végig ez a jelző járt az eszemben, mialatt a filmet néztem. Elsősorban a képi világára vonatkozik, mert nem egyszerűen csak színpompásan kiállított, lefilmezett alkotást tálalnak fel a nézőnek. Az említetteken túl végig érződik a misztikumot sugalló kameramozgatáson, a helyenként balettszerű koreográfián, a láthatóan nem valódi, de erős érzelmi behatást keltő tájképeken, hogy gondosan kimunkált, nem "egy a sok közül" epizódnak szánták ezt a részt. Szerintem Kenji Misumi kedvelt felfogása, miszerint "a táj beszél helyettem" itt könnyen tetten érhető, a rendező ezen módon fejezi ki belső gyötrelmeket. Főhősünk gyermekkorának borzasztó traumája, annak feldolgozatlansága, társadalmi kitaszítottsága, és a mindezekből eredő cinikus viselkedése eddig még soha ilyen jó képi világot nem kapott. Ezúttal magyarázatot nyer, hogy honnan van a mesteri vívótudása, miért kísérik megkülönböztetett figyelemmel a ténykedését a felsőbb körök, mi okból tud olyan jól eligazodni az előkelőek világában, és miért annyira magányos, mi fűti, mi hajtja.

Merőben új elem a szerelem kérdése. Eddig bizony gátlástalanul kihasználta a nőket, sőt, dicsekedett vele, hogy általuk csak a hús öröme érdekli. Legfeljebb a rokonszenvesebbeket igyekezett távol tartani magától, tudván, rosszul végzi az, aki hozzá közel áll. Az elkerülhetetlenül felbukkanó szerelem itt érdekes pszichológiai összetevőként jelenik meg. A politikai vonulat sem közhelyes. A láthatatlan hatalom vonzása, a velejáró sötét lelkület, a manipulálás perverz örömének bemutatása igazán hiteles. Az összetettség nem megy át moralizálásba, unalomba sem fullad a mozi. Bár az előző résznél kevesebbszer kerülnek elő a katanák, de amikor Nemuri sötét sziluettje feltűnik a képen, már tudható, mesteri harc következik. Az ilyen színrelépései kifejezetten kísértetiesek, melyeket többnyire kékes ködben, baljós világításban mutatnak. ("Íme, a sötét igazságosztó.") Ebben is pluszt ad a rendező, mármint a valóság és az erkölcsi tartalmat hordózó, szürrealista képek magabiztos elkülönítésével. A Destiny's Son minden bizonnyal komoly hatást gyakorolt rá. Akik látták az említett filmet, rá fognak ismerni a beállításokra, és az eredeti képek továbbfejlesztett változatait sem lesz nehéz megtalálniuk a történet során. A színészi játék mondhatni parádés. A rideg, a hatalomért mindent feláldozó politikus, a veszélyes bohóc, a szenvedő szamuráj, a beteg menyasszony, az önmagával küzdő nindzsanő alakjai egyszerre dicsérik a forgatókönyvet, és teremtenek alkalmat igazi színészi alakításokra. A zene többnyire a misztikumra épít, de ide megfelel.

Összességében: A sorozat egyik legjobb darabja, és ebbe beleértem az eredeti filmeket is. Művészi értelemben kiforrott,  ám mégis sikerrel megőrizte a szórakoztató jellegét.  A történet nem igényli az előző részek ismeretét, így azoknak szintén merem ajánlani, akik nincsenek otthon a sorozatban. Sőt, miután nívós alkotás, nem csupán a kalandfilmek kedvelői találhatnak benne örömet. Érheti ugyan az a vád, hogy nem pörög a történet, sőt, helyenként kissé mélabús, kell egy sajátos beleérzés a film hangulatába. Ám akinek ez átjön, nem úgy fog felállni a végén, hogy túl van egy megszokott, kalandos, szamurájos mozin. Nem művészfilm, de sok művészi eszközzel él. Minden nemnek és korosztálynak alkalmas a fogyasztásra, aki kedvelik a keleti témákat.