A neves "The Great Buddha Pass" regényfolyam más rendezőket is megihletett, nem csupán Okamoto Kihachit.(Ezért a a történetet ezúttal nem részletezem, máshol könnyű utána keresni, akár ezen a blogon belül is. Mondjuk például a "Sword of Doom" cím alatt.) Teljesen érthető a sok feldolgozás, ritka gazdag és érdekes könyv áll a rendelkezésükre, csupa filmre kívánkozó jellemmel teli. A hidegvérű, gyilkos ösztönű Ryonosuke kalandjai pedig számos más, magasabb szintre mutató tanulsággal szolgálhatnak, szinte kimeríthetetlen kincsestárai a forgatókönyv íróknak.
A DAIEI Kenji Misumival indította el az eleve több részre szánt feldolgozást. Ő más felfogásban közelít a műhöz, mint azt Okamoto tette. Míg az utóbbi úgy csoportosította a regényfolyam elemeit, hogy a társadalomkritikai rész domináljon, és jelképszerűen működjön, ez a változat inkább a karakterekre koncentrál, fontos eleme a történet továbbépíthetősége. Ennek ellenére mintegy 90%-ban azonosan folynak az események, mint azt a Sword of Doomban megismertük. Sőt, nagyon úgy tűnt, a forgatási helyszínek szintén sokszor megegyeztek.
Viszont nagyobb szerepet kap Hama, a történet tragikus női alakja, a malomban élő árva szolga is felértékelődik, és Ryonosuke apjának szerepe is egyértelműbb. Ebben a változatban a főhős érezhetően gonosz lélek, aki kedvtelésből öldösi a hágón átutazókat. Új elem, hogy belép a történetbe Hana hasonmása, aki a második részben fontos szerephez jut majd. Megtudjuk, hogy a főhős kisfiát megmentik, ami Okamoto verziójából nem derül ki. A Shinsengumi parancsnokok belső viszálya és benne Ryunosuke szerepe is másként jelenik meg. A hagyományos bosszú motiváció ezúttal erősebb hangsúlyt kap. Ennyiből talán már kitűnik, hogy a nagymértékű egyezés ellenére sem unalmas a film annak sem, aki ismeri a másik változatot.
Ichikawa teljesen más főhős, mint Tatsuya Nakadai. Nem annyira robosztus, elemi erejű, inkább kígyó simaságú, de ugyanolyan hideg jellem és halálosan veszélyes. Elképesztő, hogy csak a teste játszik és a pillantása, az arca olyan, mintha műanyagmaszkot hordana, végig rezzenéstelen. Egyiptomi stílusra festett, oldalra húzott szeme szintén a kígyóhatást erősíti. Misumi pazarul bánik a színekkel. Ryunosuke jeleneteinél a kiváló bevilágítás mellett a hideg színek uralkodnak, ahogy eltűnik a színről a kép megtelik meleg, érző színvilággal, szinte kivirul a környezet. Egyébként is, mint szinte minden filmjében, nagyon erőteljes, rövid képeket vág be a természetből, mintegy ellensúlyozva az emberek rideg társadalmát. A harci jeleneteknél a rendező - és ezáltal a néző is - elegáns távolságot tart. A kamera szenvtelenül mutatja a halált, de nem megy elég közel ahhoz, hogy a nézőt elkaphassa a küzdelem láza. Az Okamoto változat pont attól olyan erőteljes, hogy úgy érzi az ember, ott van a harcoló felek között. (A nagy leszámolásjelenet a végéről itt kimarad.) A lezárás viszont hasonlóan homályos, nyilvánvalóan a folytatásra megtekintésére buzdít. Érdekes, hogy a két rendezői felfogás miatt mennyire más a történet hangulata. A regény viszont nem véletlenül lett ennyire népszerű, igen jól van megírva. Érdemes beszerezni ezt a trilógiát is.
Ritkaság az olyan csambara történet, amelyben a komolyság és a vidám elemek egyaránt megtalálhatóak. Ha pedig hozzájuk nindzsák is társulnak, szinte már túl szép a menyasszony. Attól tart az ember, valami idétlenségbe fullad a dolog. Szerencsére ettől ezúttal nem kell tartani, arra egy kiváló rendező a garancia, aki képes keverni a stílusokat, de ugyanakkor stílusos is maradni. Ez a kavalkád mondhatni a mester védjegye lett, számos más rendezésében találunk hasonló megoldásokat. A Kill!, a Battle Cry vagy a Red Lion szintén ebbe a vonulatba tartoznak, azok kedvéért akik szívesen belekóstolnának a rendhagyó történetekbe.
Javában tart a Takeda klán és az Oda klán küzdelme. Oichi Kittan, a Takedák egyik nindzsája megelégeli szívtelen urának módszereit és elszökik. Volt társai persze a nyomába erednek. Útközben összebotlik egy roninnal, majd egy mókás alakkal, aki azt állítja magáról, hogy valamikor ő fogja uralni Japánt. Kinoshita Tokichiro a neve, de igazán híressé Tojotomi Hidejoshi néven lesz. Remek állást és szép jövőt ajánl a szökött nindzsának, ha segít neki 300 puskát átcsempészni az Oda klán területére. A Bashuku klán, a kor szállítói, csinos summáért szintén beszáll a veszélyes vállalkozásba. Hősünket nem annyira a jutalom, mint a szállítók főnökének csinos lánya motiválja a csatlakozásra... és máris indulhatnak a trükkök, kalandok többszörös átverések.
Okamotónak ez volt az első kalandfilmje, s rögtön klasszikussá lett. Persze itt sem hazudtolta meg későbbi önmagát, korántsem a hagyományos sémákat követi. Akció és fordulat, látványos összecsapás akad benne bőven, ahogy az egy nindzsafilmben elvárható. Ami rendhagyó, az a párbeszédekben megnyilvánuló rendkívül eredeti humor. Időnként Rejtő Jenő-i fordulatok bukkannak fel, amikor a szereplők a helyzetbe illő, de fölöttébb egyéni nézőpontjukat tálalják. (Okamoto részt vállalt a forgatókönyvből is.) Ehhez még rengeteg képi humor társul, olyan mennyiségben, hogy kár lenne próbát tenni a visszaadásukra. A zeneválogatás szintén különleges. Ahhoz, hogy egy középkori japán történethez hogyan lehet úgy hozzáilleszteni mindenféle rendhagyó stílusú zenét, hogy a néző mégse érezze zavarónak, már igazán hozzáértő kéz kell. Az eredmény lenyűgöző. A néző a hasát fogja a nevetéstől, miközben vérbeli kalandfilmet kap, nem eltúlzott paródiát. Azért nem pusztán a nevetésről szól a film. Épp ez a rendező nagy erőssége, hogy szinte észrevétlenül viszi be a történetbe a realisztikus, sőt tragikus eseményeket, mégsem törik meg az alkotás stílusa. Japán eljövendő ura rendkívül mókás egyén, de semmivel nem jobb mint 
A klánvilág hétköznapjaiban már nincsenek háborúk. A harcosok át-átruccannak a szomszédba, hogy próbára tegyék vívótudásukat. A barátságosnak induló megmérettetésekből időnként véres ellentétek is fakadtak, mint a film kezdetén. Egy kis klán néhány embere, köztük a klán örököse, nem bírván elviselni a szomszédos klán egyik fontos emberének az arroganciáját, végeznek az illetővel. A szomszédos, jóval erősebb klán, élükön a meggyilkolt testvérével, követeli a gyilkos kiadatását. A gyengébb klán ura már idős, egyetlen fia van, újabb örökösre nem számíthat. Nem adhatja ki a fiát, mert ha örökös nélkül hal meg, a klánját eltörlik, földjeit elkobozza a Sógunátus. Egy ifjú szamuráj (Raizo Ichikawa), vállalja a tettet és az azzal járó számkivetettséget. Bírja klánurának az ígéretét, hogy egy idő után pénzzel kiváltják a vérdíjat. Csakhogy az idős szamuráj halála után az örököse korántsem igyekszik teljesíteni a becsületbeli adósságot.
A film a 60-as évek klasszikus termésének egyik reprezentatív darabja, de a moziforgalmazás éveiben Japánon kívül gyakorlatilag ismeretlen maradt. A DVD-korszak beköszöntése után indult el a nemzetközi ismertség felé. A film első fele igazi dráma, jól megírt, hihető helyzetekkel és karakterekkel, pazar vívójelenetekkel. Ichikawa a legjobb formáját hozza, a rendező biztos kézzel irányít és teremt hangulatot. A klánok speciális belső viszonyainak bemutatása, a bajok kezelése és megoldása ügyesen van ötvözve a magánélet problémáival. A szamuráj erkölcsből fakadó önfeláldozás éppúgy hihető, mint az emberi kicsinyességből adódó problémák.
A klánja által elárult, saját igazában bízó, mindent kockára tevő főhős gyakori alakja a szamurájtörténeteknek. Kiemelkedő példa erre a 
Egy nyomorban élő, fizetés nélküli szamuráj, aki a származása miatt a legdurvább megaláztatásnak van kitéve nap-nap után, találkozik egy roninnal, aki mestere az iado (kardrántásos) technikának. A dolog egyszerű: ránts ki a pengét és vágj, gyorsabban, mint az ellenfeled. A közemberből az úr testőre lesz és számtalan kihívással kell szembenéznie.
A film nagymértékben épít Ichikawa színészi kvalitásaira, továbbá kiváló vívására. Ezúttal nem a tőle annyiszor látott deli szamuráj legényt kell adnia. A fizikailag erős, végtelenül becsületes, de nem éppen szellemi virtuóz, rang nélküli gyalogos közkatona tőle szokatlan szerep. Ahogy kötelességtudattól eltelve, hűséges kutyaszemekkel lesi a parancsot, mutatja, nem érdemtelenül volt sztár. Misumi pedig már ebben a moziban elkezdte kikísérletezni azokat a művészi eszközöket, amelyek egy évvel később a Destiny's Son erejét fogják adni. "Beszél" a természet. Jelzi a szereplők lelki állapotát, vagy éppen előkészíti azt, ami várható. A figyelmes szeműek a kertészfiú virágainak tálalásánál és végső harc előkészítő jeleneteinél érhetik legjobban tetten ezt a rendezői szándékot. A tébolyodott klánúr környezetét szintén érdemes szemmel tartani a kép teljes szélességében, nem csak a középen zajló eseményekre koncentrálni. Azért nem csupán a drámai hatásokra használja fel ezt a formát, a rövid öröm képeinél sincs másként.
A mondanivaló szerintem egyértelműen a második világháborús nemzedék lelki konfliktusainak kivetítése egy távolabbi múlt eseményeibe ágyazva.. Lehet-e őszinte hittel, a hagyományokból merítkezve szolgálni azt, ami káros a többségnek? Fel kell-e áldozni önmagunkat olyanokért, akik nem szimpatikusak, de mégis az előbbre jutást szolgálják? Misumi és sorstársai elkötelezetten szolgálták a nagy világégésben a Tennót, az isteni császárt, aki viszont kiszolgálta azokat, akik véres hódításokba hajszolták a japán hadsereget. Vajon fel kellett volna ezt akkor ismerniük és meg kellett volna tagadniuk a tradíciót? Nekik ez húsba vágó, lelkiekben gyötrő kérdés volt akkoriban.
A főhőst sokáig követhetjük szörnyű hétköznapi világában, reménytelennek tűnő sorsában, ahol minden szépség és jóság az értékét veszíti. Amikor pedig minden áldozatot vállalva kiáll a meggyőződése mellett, a néző már tudja, hogy rosszul döntött, mégis neki szurkol. Ám boldog végre számítani nem lehet. Azoknak ajánlom akik szeretik a szokatlan hangulatú, az 
Az újraforgatás nem mai találmány, régebben szintén éltek vele a stúdiók. Részben a pénzcsörgésre vágyás volt erős, máskor egy rendező állt elő valami új ötlettel, netán egy tehetségesnek tartott színészt akartak az élvonalba emelni általa.
Nem, nincs tévedés. Ez bizony a Samurai Vendetta (Hakuoki) remake-je. Potom 10 évvel az eredeti után készült, ami a DAIEI esetében jellemzőnek nem mondható megoldás. Azért érdemli meg az ismertetőt, mert az a ritka eset fordult elő, hogy az újraforgatott változat állja a versenyt az eredetivel, sőt bizonyos tekintetben még jobb is lett. A már az első változatnál is dicsért forgatókönyvnek ebben nagy része volt. Az új változat kissé rövidebb, feszesebb tempójú, alkalmazkodott a változó igényekhez, de megmaradtak a lényeges pontok, így igazi erőteljes filmet kapunk. Jobban koncentrál a megindítóan szép, tragikus szerelmi történetre, még az első változatnál is erősebben. Szeretném leszögezni, európai szemnek is megfelelő, szó nincs holmi szirupos ömlengésről! Igazi érzelmeket hoz elő a nézőből, azokból is, akik talán maguknak sem vallanák be, hogy ilyesmi lekötheti őket. Van egy másik lényeges változás is, ami szintén erényévé lett a filmnek. Az eredeti mű szép, elegáns, emelkedett stílusát felváltotta a testközeli fényképezési-rendezési felfogás. Ezáltal a nézőt bevonják a cselekménybe, így fokozva az érzelmi hatást és kiválóan működik. A harci jelenetek intenzitása a felerősített hanghatásokkal a The Sword of Doom összecsapásait idézi, s aki látta a filmet, az tudja, ez nem rossz ajánló. A kor követelményeihez alkalmazkodva, a képi megvalósítása helyenként bizony rámenős lett.
A főszereplők (Kojiro Hongo és Matsukata Hiroki) nálunk kevésbé ismertek, de méltó utódai a Katsu-Ichikawa párosnak. Közülük Matsukata vitte többre, aki több megkezdett filmterv esetében ugrott be Raizo helyére annak betegsége, majd hirtelen halála után. Az eredeti mozi egyik legjobb mozija volt a nagy sztárnak, a népszerűségét az egekbe röpítette. Úgy hiszem, ez az újra forgatás egyfajta jutalom volt a színészpalánta számára, hogy előtte vállalta a kockázatot. Bizony, Ichikawa helyére lépni igazi kockázat volt, ami bukás esetén alaposan megakaszthatta volna egy pályakezdő karrierjét. Érdekesség még, hogy vannak olyan további háttérszereplők, akik az első változatban megformált szerepüket ismét eljátsszák. A mozi a korát megelőző felfogásban készült, közelebb áll a mai filmkészítési szemlélethez, mint az akkorihoz. Csodálom, hogy még nem adták ki a felújított változatot, mert a mai piacon komoly érdeklődésre tarthatna számot. Nagy mértékben ajánlott a harcos, kalandos, erős érzelmi töltettel rendelkező filmek kedvelőinek.
A Shinsengumi híres Ikedaja fogadóbeli győzelme után sokan igyekeznek belépni a híressé vált csapatba. Enami Szaburo is közöttük van. A jelentkezőket durva próbatételnek vetik alá. A néhány kiválasztott szerencsésnek érzi magát, pedig még nem tudják mire vállalkoztak. A magánéletük minden részét fel kell adniuk, a legkisebb hiba halált vonhat maga után. Titkaik nem lehetnek a csoport előtt. Szaburo viszont titkolódzik és jó oka van rá... 
A híres-hírhedt Sinszengumi (kiejtés szerint írva) számos alkalommal ihlette meg a japán filmkészítőket. A 
A legdurvább fekete-fehérben leforgatott japán filmnek tartják. Valószínűleg így van. (Tai Kato képileg sem finnyáskodott, de a zene vagy a résztvevők reakcióinak mutatásából elsőrangúan átjön, mit érezhetett, aki belecsöppent egy-egy váratlanul és durván lecsapó, "visszavonhatatlan eseménnyel" járó helyzetbe.) A szó szerinti, kissé szájbarágós eredeti cím szerint:" 
A vesztes világháború után az amerikaiak egy darabig megtiltották a szamurájos témájú filmek készítését. Nem akartak táptalajt adni a nemzeti büszkeségnek. Aztán csak föladták ezt az álláspontot, így a műfaj hamarosan jobbnál-jobb mozikkal állt elő. A DAIEI stúdió élen járt a minőségi forgatókönyvek előteremtésében és sztárokban sem szenvedett hiányt. Igyekeztek is előállni valamilyen nívós alkotással, amely lélekemelő érzést ad a nagy veszteségek után.
Az 1950-es évek japán filmtermésének egyik kiemelkedő alkotása, mely a pályakezdő Katsu Shintarout az élvonalba repítette. Ízig-vérig a szamurájok világával foglalkozó mozi, pontos, hiteles, számos érdekes részlettel teli. Én magam még nem láttam ennyire precízen kidolgozott ábrázolását a szamurájok aranykorszakának. Nem kalandfilm, bár bőven él annak eszközeivel. Fő vonulata egy szerelmi szál, ami nem jellemző erre a műfajra. Erős érzelmi töltésű, de szerencsésen elkerüli a keleti filmekben gyakran előforduló eltúlzott érzelgősséget.
Bemutatja, hogy a szertartások, előre elrendezett házasságok világában is létezett igaz szerelem. Ki hitte volna, hogy volt olyan időszaka Japánnak, amikor egy állatbolond sógun miatt "kutyavédő rendőrséget" állítottak fel és életveszélyes volt az a vád, hogy valaki megütött egy kóbor jószágot? Ilyen és ehhez hasonló hiteles részletek teszik vonzóvá a történetet. Ezen kívül számos más, a mai nézőnek kuriózum számba menő apróságok fokozzák az élvezetet. Benne a kor társadalmi szokásainak tálalása, az utazástól az állásszerzésen át az udvarlási szokásokig. De hiteles a lélekölő szokásjog is, mely egyaránt bünteti a bűnöst és az ártatlant. Külön érdekesség, hogy a történet lazán kapcsolódik a leghíresebb legendának, a Chusingurának a történetéhez.
Ichikawa már akkor nagy sztár volt amikor a film készült. A hóban vívott párbaja az 50-es évek egyik emlékezetes filmjelenetévé vált. Katsu számára igazi főnyeremény volt a szerep. Itt végre szamurájként látható, a kor tipikus gyermeke, nem a később általa oly gyakran megformált lázadó, kívülálló karakterként. Ez a mozi a szamurájfilmek aranykorszakának kiemelkedő darabja, filmtörténetileg kihagyhatatlan, de önmagáért is érdemes megnézni.
Jó dolog a mozgalmas csambara, de néha kell egy kis stílusváltás. Az igazi minőségi alkotások úgyis a dráma műfajra szorítkoznak. Háborús viszonyok között viszonylag könnyű ilyen helyzetet írni, de legmegrendítőbb tragédiák valahogy mégis a békeidőkben bukkannak fel. A filmes társadalom ezzel tisztában van, elég ha megnézzük a legjobb japán drámák sorát. A bosszú téma nem specifikus, mindenfelé erőteljesen él a világban. A "telerakom magam fegyverrel aztán annyi az ellenségnek" Stallone vagy Swarci módra egy idő után minden látvány parádé ellenére csöndes unalomba fullad, mert hiányzik a technika mögül az érzelem. A valóság érzete még jobban. A tragédia pont attól lesz azzá, ami, mert a néző fejében úgy képeződik le, hogy képes magáénak érezni a főhős gondjait, elhiszi, hogy alkalomadtán ő is kerülhetne hasonló kiúttalan helyzetbe. Ennél a filmmel nincs olyan gond hogy a fogyasztó erőltetettnek fogja érezni a történteket.
A Tokugawa korszak hosszú békeidőszakát élik a klánok. A harcosok hétköznapjait belengi az unalom. A semmittevés rossz tanácsadó, ilyenkor könnyen felforrnak az indulatok, mert a büszkeség nem tűnt el a háborúk leköszöntével. A szokásos évi fegyverszemlén két szamuráj összevitatkozik egy semmiségen, párbaj és halál lesz belőle. Köznemes és magas rangú csapott össze és az alantas győzött. Ez annyiban nem maradhat! A vérbosszú sor már a klán létét fenyegeti. A két érintett család megegyezik egy mindent lezáró, hivatalos összecsapásban. Kijelölik a helyszínt, a ruházatot, a résztvevőket, meg azt is, kinek kell meghalnia, ha akar, ha nem. Marad viszont a félelem, hogy rosszul sülnek el a dolgok, az illető netán nem óhajt áldozati bárány lenni, de erre szintén van terv.
A begyepesedett szamurájtársadalom kritikája egy kemény, drámai alkotásban. Feltárul a lételemét vesztett uralkodó kaszt belső meghasonlottsága, amely már szinte minden kapcsolatát elvesztette a társadalom többi rétegével, de a józan ésszel is. A látszat minden. Fennhéjazás és dölyf jellemzi a gazdagokat, akik még a saját kasztjukba tartozókat is semmibe veszik, ha az tőlük szegényebb. Megértés, a hiba elismerése? Lehetetlen, hiszen az a klán szégyene lenne! Ördögi kör, számos tragédia okozója.
Az első részben az ifjú harcos tetteit követhetjük nyomon, felemelkedését a klán élére. Legnagyobb riválisa nem más, mint a tulajdon apja (Sonny Chiba) , aki maga szeretne a legfőbb hadúr lenni és féltékeny lesz fia sikereire. Bepillanthatunk a korabeli klánviszonyokba, az érdekeltségek és egyéni ambíciók bonyolult szövevényébe. Mindezt látványos tálalásban kapjuk, korhű jelmezekkel, néhány pazar harci jelenettel fűszerezve. A 2. rész Takeda felnőttkorát taglalja. Ez inkább már kamaradráma jellegű. Láthatjuk a nagy hadvezér emberi gyengéit, titokzatos betegségét, hogyan ismétli meg azokat a hibákat, amiket az apja ellene követett el. Mint azt a Kagemusha (Árnyéklovas) ismerői tudhatják, ezek vezettek végül a klán végzetéhez.
A film erőssége a korabeli szövevényes viszonyok bemutatása, ügyesen keverve azt a magánélet eseményeivel. A hatalmi játszmák mögött emberi tragédiák sorozata áll, melyeket még a leghatalmasabbak sem kerülhetnek el. Van mit eljátszani a színészeknek. Úgy tűnik, Sonny Chibának nagyobb szerencséje volt a televízióval, mint a mozifilmekkel. Shingen apjának megformálása hálás szerep, jól megírt karaktert kapott. Élt is a lehetőséggel. Yakushi Koji-nak ki kellett tennie magáért a címszerepben, mert a tizenéves harcostól kellett eljutnia a láztól gyötrődő idős hadúrig, a maszkmester jelentékeny közreműködésével.
Egy dologban azért maradt hiányérzetem a film kapcsán. Shingen a harctéri taktika megújítója volt, akinek a színre lépése után teljesen átalakult a japán hadviselés. Az ifjúkori részben még csak-csak felvillan valami ebből, de pont akkor, amikor hatalma csúcsán van, a háborúi a háttérbe szorulnak a filmben a magánélet miatt. Pedig a főhős személye aztán tényleg módot adott volna a szamuráj hadviselés érdekességeinek ecsetelésére.
Goemon, egy parasztklán vezére sereget szervez és sikerrel hárítja el egy csoport rablóvá züllött szamuráj támadását a faluja ellen. Asakura, a környék földesura, aki harcban áll a szomszédos klánnal, szeretné maga mellé állítani a markos szomszédokat. Amikor kérését elutasítják, úgy dönt, maga száll harcba az ellenszegülő, nyakas parasztok seregével.
A naginatát forgató földművesek sikerrel vehetik fel a harcot a szamurájkard ellenében. Goemeon, a parasztvezér ennek az időszaknak legendás alakja, valós személyiség volt. Nagyerejű, nyers természetű, ellentmondást nem tűrő vezér. Írástudatlan, de jókora ravaszság szorult belé, képes átlátni a rejtett szándékokat. A saját világában remekül eligazodik, ezért van tekintélye. Igazán Mifunének való szerep. Ugyanakkor korántsem hibátlan jellem. Durva a családján belül is, trágár, tele van előítéletekkel. Nagyobb léptékben nem képes gondolkodni, országos mértékben semmiképp. Nem ismeri fel az idők szavát. Annál jobban ismeri a helyi viszonyokat, a saját népét. Az ő érdekükben képes átlépni a saját korlátait. Így lehet hőssé, hiszen a boldoguláshoz önmagát is le kell győznie.
A film előnye, hogy tele van a korra jellemző karakterekkel. Vannak itt szűklátókörű parasztok és daimyók, akik a pillanatnyi érdeknél nem képesek tovább tekinteni. Feltűnnek szamurájjá lenni vágyó közemberek. Van csavargó ronin, aki pont ezért ismeri jól az országot és látja az eljövendő változásokat., bár nem tetszik neki, pedig a saját kasztjára vár fényes jövő. A film nem idealizál, megmutatja mindkét fél előnyös és hátrányos tulajdonságait. Így Goemon karaktere sem telepszik rá a filmre. Inagaki mester ezúttal nem a romantikus hömpölygést választotta alkotói módszerül, ami oly gyakran jellemzi a munkáit. Csak annyi pátoszt alkalmazott amennyi feltétlenül szükséges egy legenda bemutatásához. Különösen a szabad parasztok életének megjelenítése tűnik hitelesnek. Mindenben azért nem tudom feltétel nélkül dicsérni a mozit. Erőteljes indítás után leül a történet, csak végére pezsdül meg egy kicsit. De nem eléggé. A végig készülő nagy leszámolás a parasztok és az őket rabigába hajtani készülő földesúr között elmarad, csak a pótlékát látjuk. Úgy tűnik, a stúdió komolyabb összeget nem volt hajlandó áldozni a befejezés érdekében. Az Interneten gyakran emlegetik úgy, mint Toshiro Mifune egyik "megélhetési moziját". Nem vennék rá mérget, - láttam azokból is, tényleg szörnyűek, pl. The Challenge ellen külön védőoltást ajánlatos kérni a megtekintés előtt, - de megértem, miért írják. Sok benne az elszalasztott lehetőség. Viszont mint egy életmű része, fogyasztható.