Tanaka Tokuzo a régi iskola kiváló rendezője, de igazi nemzetközi hírnévre valahogy sohasem sikerült szert tennie. Pedig emlékezetes mozikat tett le az asztalra és számos közismert filmfolyamban dolgozott, Nemuri Kyoshirótól Zatoichiig. Az alábbi mozija szintén már-már a feledés homályába merült, amikor néhány jószemű rajongó felfedezte és fölújíttatta. Igen, időnként történnek még csodák, bár nem a hagyományos értelemben véve.
A klánvilág hétköznapjaiban már nincsenek háborúk. A harcosok át-átruccannak a szomszédba, hogy próbára tegyék vívótudásukat. A barátságosnak induló megmérettetésekből időnként véres ellentétek is fakadtak, mint a film kezdetén. Egy kis klán néhány embere, köztük a klán örököse, nem bírván elviselni a szomszédos klán egyik fontos emberének az arroganciáját, végeznek az illetővel. A szomszédos, jóval erősebb klán, élükön a meggyilkolt testvérével, követeli a gyilkos kiadatását. A gyengébb klán ura már idős, egyetlen fia van, újabb örökösre nem számíthat. Nem adhatja ki a fiát, mert ha örökös nélkül hal meg, a klánját eltörlik, földjeit elkobozza a Sógunátus. Egy ifjú szamuráj (Raizo Ichikawa), vállalja a tettet és az azzal járó számkivetettséget. Bírja klánurának az ígéretét, hogy egy idő után pénzzel kiváltják a vérdíjat. Csakhogy az idős szamuráj halála után az örököse korántsem igyekszik teljesíteni a becsületbeli adósságot.
A film a 60-as évek klasszikus termésének egyik reprezentatív darabja, de a moziforgalmazás éveiben Japánon kívül gyakorlatilag ismeretlen maradt. A DVD-korszak beköszöntése után indult el a nemzetközi ismertség felé. A film első fele igazi dráma, jól megírt, hihető helyzetekkel és karakterekkel, pazar vívójelenetekkel. Ichikawa a legjobb formáját hozza, a rendező biztos kézzel irányít és teremt hangulatot. A klánok speciális belső viszonyainak bemutatása, a bajok kezelése és megoldása ügyesen van ötvözve a magánélet problémáival. A szamuráj erkölcsből fakadó önfeláldozás éppúgy hihető, mint az emberi kicsinyességből adódó problémák.
A klánja által elárult, saját igazában bízó, mindent kockára tevő főhős gyakori alakja a szamurájtörténeteknek. Kiemelkedő példa erre a Goyokin. Hosszú ideig ez a film is ezt a vonalat követi. Sajnos a végső csapdát nem sikerült elkerülniük az alkotóknak. A valós helyzetekkel, hús-vér alakokkal teli történet végére szuperhőst akarnak csinálni az ifjúból, aki egyedül száll szembe 100 harcossal, beleértve a rendőröket, az üldözőit és a saját klánját. Az utolsó 15 perc egyetlen hatalmas harci jelenet. Mások talán örülnek ennek, én nem annyira, mert az addigi hitelesség rovására megy. Még egy mesteri vívónál is életbe lépnek a fizikai korlátok a valóságban. Ettől a "bakitól" eltekintve a filmnek megérdemelt helye van az 1960-as évek legjobb romantikus-drámai történeteinek a sorában. Ezt az időszakot gyakran és méltán nevezik a szamurájfilmek aranykorának.
Nemrég Trashman jóvoltából fordítás készült hozzá.
