A neves "The Great Buddha Pass" regényfolyam más rendezőket is megihletett, nem csupán Okamoto Kihachit.(Ezért a a történetet ezúttal nem részletezem, máshol könnyű utána keresni, akár ezen a blogon belül is. Mondjuk például a "Sword of Doom" cím alatt.) Teljesen érthető a sok feldolgozás, ritka gazdag és érdekes könyv áll a rendelkezésükre, csupa filmre kívánkozó jellemmel teli. A hidegvérű, gyilkos ösztönű Ryonosuke kalandjai pedig számos más, magasabb szintre mutató tanulsággal szolgálhatnak, szinte kimeríthetetlen kincsestárai a forgatókönyv íróknak.

A DAIEI Kenji Misumival indította el az eleve több részre szánt feldolgozást. Ő más felfogásban közelít a műhöz, mint azt Okamoto tette. Míg az utóbbi úgy csoportosította a regényfolyam elemeit, hogy a társadalomkritikai rész domináljon, és jelképszerűen működjön, ez a változat inkább a karakterekre koncentrál, fontos eleme a történet továbbépíthetősége. Ennek ellenére mintegy 90%-ban azonosan folynak az események, mint azt a Sword of Doomban megismertük. Sőt, nagyon úgy tűnt, a forgatási helyszínek szintén sokszor megegyeztek.

Viszont nagyobb szerepet kap Hama, a történet tragikus női alakja, a malomban élő árva szolga is felértékelődik, és Ryonosuke apjának szerepe is egyértelműbb. Ebben a változatban a főhős érezhetően gonosz lélek, aki kedvtelésből öldösi a hágón átutazókat. Új elem, hogy belép a történetbe Hana hasonmása, aki a második részben fontos szerephez jut majd. Megtudjuk, hogy a főhős kisfiát megmentik, ami Okamoto verziójából nem derül ki. A Shinsengumi parancsnokok belső viszálya és benne Ryunosuke szerepe is másként jelenik meg. A hagyományos bosszú motiváció ezúttal erősebb hangsúlyt kap. Ennyiből talán már kitűnik, hogy a nagymértékű egyezés ellenére sem unalmas a film annak sem, aki ismeri a másik változatot.

Ichikawa teljesen más főhős, mint Tatsuya Nakadai. Nem annyira robosztus, elemi erejű, inkább kígyó simaságú, de ugyanolyan hideg jellem és halálosan veszélyes. Elképesztő, hogy csak a teste játszik és a pillantása, az arca olyan, mintha műanyagmaszkot hordana, végig rezzenéstelen. Egyiptomi stílusra festett, oldalra húzott szeme szintén a kígyóhatást erősíti. Misumi pazarul bánik a színekkel. Ryunosuke jeleneteinél a kiváló bevilágítás mellett a hideg színek uralkodnak, ahogy eltűnik a színről a kép megtelik meleg, érző színvilággal, szinte kivirul a környezet. Egyébként is, mint szinte minden filmjében, nagyon erőteljes, rövid képeket vág be a természetből, mintegy ellensúlyozva az emberek rideg társadalmát. A harci jeleneteknél a rendező - és ezáltal a néző is - elegáns távolságot tart. A kamera szenvtelenül mutatja a halált, de nem megy elég közel ahhoz, hogy a nézőt elkaphassa a küzdelem láza. Az Okamoto változat pont attól olyan erőteljes, hogy úgy érzi az ember, ott van a harcoló felek között. (A nagy leszámolásjelenet a végéről itt kimarad.) A lezárás viszont hasonlóan homályos, nyilvánvalóan a folytatásra megtekintésére buzdít. Érdekes, hogy a két rendezői felfogás miatt mennyire más a történet hangulata. A regény viszont nem véletlenül lett ennyire népszerű, igen jól van megírva. Érdemes beszerezni ezt a trilógiát is.