Az 1860-ban, a  Szakurada kapunál történt merénylet az egyik legnagyobb hatású politikai esemény volt, amelynek döntő kihatása volt az ország további történelmére.  A helyi filmesek többször vászonra vitték ezt a politikai gyilkosságot. A legközismertebbnek a Kihachi Okamoto 1965-ben készült feldolgozása mondható, mely Samurai Assassin címen fut. Kiváló, feszült hangulatú történet, amely alaposan meglódította a főszereplő Toshiro Mifune karrierjét. A tévelygő ifjú harcos, aki annyira vágyik bekerülni a ronin létből a hivatásos szamurájok közé, hogy észre sem veszi, miként rombolja szét a saját lehetőségét a boldogulásra és mennyire idejét múlt eszmét képvisel, kiváló drámai szerep volt számára.  Nem volt hát könnyű 2010-ben olyan filmmel előállni, amely méltó lehet az esemény fontosságához és híres előző rendezéshez. Nézzük, sikerült-e.

Elsőként legalább nagyvonalakban vegyük szemügyre a történelmi hátteret, mielőtt mozira kerülne a sor.  Az amerikai hajók feltűnése japán partjainál rávilágított a Sógunátus gyengeségére és az ország elmaradottságára, továbbá nyilvánvalóvá lett, mekkora társadalmi igény van a változásokra. A központi kormányzat érzékelte ezt, és igyekezett lépéseket tenni, beleértve a saját fennmaradásuk biztosítását. Li Naosuke a korszak erős egyénisége volt. Olyan politikus, aki a Tokugawák szerepének erősítésére törekedett, sokszor erőszakos eszközökkel, a vidéki nagyurak hátrányára.  Dühödt ellenségei támadtak emiatt. Ugyanakkor rájött, bizonyos változások már elkerülhetetlenek. Az amerikaiakkal egyezséget kötött, amely bizony a japánok szempontjából hátrányosnak volt mondható. Kényszerpályán mozgott, mert egy nyílt katonai konfliktusban a szamuráj csapatoknak semmi esélyük nem lett volna, tengeri ütközetben különösen nem.  Naosuke lehetetlen feladatra vállalkozott, amikor ezt a kettősséget próbálta elfogadhatóvá tenni a saját korában.  Az elzárkózás hívei szerint túl engedékeny volt, a reformpártiaknak túl maradi. Mito tartományban volt a legnagyobb a harag ellene.  Ott született meg a merénylet terve, amelyet 17 harcos hajtott végre egy téli reggelen.

Míg Okamotónál maga a merénylet a klimax a moziban, az új feldolgozásnak az elejére került. A történet ígéretesen indul. Fölvázolják a konfliktust, a terv megszületését, egyúttal a főhős magánéleti és klánbeli hátterét. Történelem és magánélet vegyülete – számos moziban bizonyult már sikeres receptnek. A merénylet képre vitele ezúttal éppen olyan hatásos, mint az 1965-ös változatban volt. Miután színesben van, még erőteljesebb is mondható, a harc hosszabb, keményebb, talán még drámaibb is. Sajnos, a pazar felvezető félórát már nem követi hasonlóan remek folytatás. Valahogy az volt az érzésem, túlságosan élt a japán precizitás. A merénylet minden szereplőjét alaposan kivesézik, hemzsegnek a feliratban az adatok, az életkortól kezdve a rangokig, lakhelyig, rokonokig. Megtudhatjuk ezekből, hogy valóban össznépi elégedetlenség vezetett a gyilkosságig, de ezt a tényt ügyesebben és rövidebben is meg lehetett volna oldani. A politikai vonal megmutatása már jobb. Kiderül, a gyengülő Sógunátus még korántsem fogatlan oroszlán. Képes arra, hogy fenyegetéssel kikényszerítse a menekülők kiadatását, vagy éppen maga alkalmazzon erőt, ha kell. Nyilvánvalóvá válik az is, hogy az ifjonti lelkesedés mennyire más, mint a hatalomban lévők elégedetlenségének kezelési szintje. Azok a klánokon belül, amelyek pár év múlva  Tokugawák fő ellenségei lesznek, az idősebbek,  - és a hatalmat birtoklók, - még visszarettennek a nyílt lázadás gondolatától, sőt, a fegyverhasználatot elítélik. A szerencsétlen végrehajtók körül elfogy a levegő, a támogatók kihátrálnak, a sorsuk nem lehet kétséges. Nem volna ez baj, ha nem nyújtanák el, mert a sokadik hasonló epizódnál bizony megkopik a drámaiság ereje.

A kivitelezés gyönyörű, a mozi végig szemet gyönyörködtető. Erős az érzelmi vonulata, de kiegyensúlyozott. A japán filmes kultúrát régebben gyakran érte az a jogos kritikai, hogy túlzásba viszik az érzelmek bemutatását, eljátszását. Az újhullámos filmek ezt már ügyesen kezelik. Az erős szívre ható töltés a nemzetközi közönségnek szól, még pedig úgy, hogy családi szórakozás lehessen. Olyan film, amire az asszony pajtással be lehet ülni, és meg lesz elégedve. A férfiak talán néha már sokallni fogják, de nem elviselhetetlen az adagolás, ez bizton állítom. A legjobban eltalált résznek a magánéleti vonal mellett a látszólag lényegtelen háttérmozzanatokat tartottam. A menekülő merénylőket a saját klánjuk és osztályuk cserbenhagyja, de köznép szemében hősök, és a szövegbe ügyesen lett beépítve, hogy micsoda tisztelet és szeretet övezi őket. A nép felismerte, hogy ezek a szamurájok értük cselekedtek, nem pedig önző érdekek mentén. Szintén tetszett, ami az Okamoto moziból kimaradt, hogy láthatjuk, az uralkodó osztály a saját harcosaival sem igazságos. A túlélő szolgák és testőrök nem kapnak méltányos elbírálást. Az uruk halott, tehát rosszul teljesítettek és kész. Kicsiny részlet, de kiviláglik belőle a rendszer milyensége.

Úgy tudnám összefoglalni a film megtekintése utáni benyomásaimat, hogy nagyon szépen kivitelezett, újhullámos japán történelmi mozit láthattam. Az érzelmi töltése és a látvány világa révén képes eladni a filmet, amely azonban túl aprólékos a részletekben, kevéssé nézőbarát a cselekmény pergősségében. Csalódást nem hagy maga után, de tagadhatatlanul fölmerül az emberben, hogy lehetett volna még jobb is, ha kissé – legalább időnként, - mozgalmasabbra veszik a merénylet utáni történéseket.