Ahogy a sorozat haladt előre, egyre nehezebb volt új elemeket vinni bele a jakuza világ zártsága és a főhős fogyatékossága miatt. Ám nem azért vette meg Katsu a jogokat, hogy minden a régiben menjen tovább. Az előző epizódban már voltak biztató jelek a váltásra, így joggal reménykedhetett a néző, hogy a tizenhetedik történet sem marad újdonság nélkül. Nem bizony, bár azért a saját árnyékukat átlépni még a filmeseknek is nehéz. Annyira, hogy igazából lehetetlen. De azért rendületlenül próbálkoztak. Valakinek eszébe juthatott, hogy mégis csak a szamurájok uralmának ideje alatt játszódnak a történetek, de egy igazi bushi, ahogy a harcosi kaszt tagjai önmagukat nevezték, még nem bukkant fel a sorozaton belül. Olyanok ugyan akadtak szép számmal, akik éppenséggel nem váltak a szamuráj elnevezés díszére. Például a harmadik epizódban a sógunátus ellenfelei emberrablókká züllöttek le. Gazdátlan, mindenre kapható roninok, akik minden lelkiismeret furdalás nélkül bérbe adják a kardjukat az alvilág főnökeinek gyakorta feltűntek, hogy aztán elérje őket a megérdemelt végzet. Talán a kilencedik epizód vidéki „kisnemese” volt a leginkább szimpatikus – és tragikus – köztük, aki tulajdonképpen azért húz kardot Zatoicsi ellen, hogy önmagának igazolja, nem haszontalan a létezése. Valljuk be, egyikük sem olyan, amilyennek a fejünkben egy csúcsharcos él. Szóval épp ideje volt, hogy a korszak egyik jellemző figurájával akadjon össze a hősünk. Jelentem, ezúttal így lesz.Egy haldokló nő kéri meg a főhősünket, hogy a kisfiát juttassa el a gyermek apjához. Ő persze vállalja a feladatot, ám az apa titokzatos módon sehol nem található. Viszont egyre több a kérdés arról, miért nincs nyoma. A kutatás során Zatoicsi útját többször keresztezi egy furcsa szamuráj, aki hol barátságosan, hol pedig ridegen viselkedik. Veszélyes alak, titkos küldetésen. Nehéz eligazodni rajta.Kendzsi Miszumi negyedszer tért vissza a sorozatba. Erős a gyanúm, hogy afféle megmentő szerepet szántak neki, hiszen az előző rendezései mind telitalálatnak bizonyultak. Ezúttal is jó munkát adott ki a keze alól, ám ez a film nem éri el az előző történetek színvonalát. De aligha rajta múlt a dolog. A védjegyének számító gyönyörű és egyben „beszédes” beállítások ezúttal sem maradnak el, a természeti képek hangulatosak. Elsőrangú az operatőri munka. A zenére ugyanezt már nem mondom, pedig szintén „bevált ember” műve, csak ezúttal kissé félrement a dallamok hangszerelése. Túl modern a korhoz képestés mintha önmagától „csent” volna a maestro. Ebben csak betársult a forgatókönyv szerzőihez, akik rengeteg ismerős epizóddal élnek. Ezekre nem vesztegetem a szót. Akik folyamatosan nézik a történeteket úgyis könnyen felismerik őket, az alkalmi bekapcsolódóknak viszont teljesen megfelelnek, ennyi igaz. Legfeljebb az ezúttal mondhatni idiótára vett jakuza ábrázolásokon fognak meglepődni, Sajnos, ők áldozatul estek a filmbe beleerőszakolt humornak, de nincsenek vele egyedül.Zatoicsi ezúttal esendő ember, mint Misumi rendezéseinél mindig. A harci jelenetek pazarak, különösen a végső küzdelem a „terminátor” szamurájjal. De erről majd lentebb. A bevezető részben említett új ötlet kiváló, de önmagában még nem viszi el a filmet. Az ismerős részletek alkalmazása afféle odaköszönés a sorozat követői számára, ám csak akkor, ha szervesen épülnek be a történetbe. Nos, itt a gond. Egy önként vállalt küldetés – nem az első eset a masszőrünk életében. Egymásra acsarkodó jakuza bandák – sokadik variáció. Utazó színtársulat – ez szintén kipipálható a sorban. Zatoicsi, a gyerek pesztonka – jaj, ne már megint…A hol aranyos, hol bosszantó természetű kis srác amúgy kifejezetten ügyes gyermekszínész, de eléggé hiteltelen, hogy miután a filmben látszólag árván marad, egy idegen kíséretében, állandóan a pajkosságokon járna az esze. Kedvelt masszőrünk többször vállalt már magára lehetetlennek tűnő küldetéseket, máskor is segített gyermeket eljuttatni a szülőjéhez. Általában könnyen megtalálja a hangot az aprónéppel. Ám ezúttal egy igazi vásott "kölök" a társa, aki az út unalmát Zatoicsi bosszantásával igyekszik színesebbé tenni magának, amely számos humoros jelenettel jár, de korántsem mindig odaillőkkel. Hosszú perceket visznek el a filmből, amelyben a kardok nem túl sokat vannak használatban. De amikor előkerülnek, akkor aztán rendkívüli dolgokat láthatunk! Konoe Jushiro vívójelenetei elképesztőek, pislogni sem szabad alattuk, mert rögtön lemarad az ember valamiről. Ebben az epizódban vívja Zatoicsi a leghosszabb és leglátványosabb egy az egy elleni küzdelmét. Ha valami, akkor ez a lezárás az, aminek köszönhetően a mozi mindig népszerű marad. Viszont úgy érzem, itt muszáj egy kis kitérőt tennem.A film angol címe „Zatoichi Challenged.” Félrevezető. Szó nincs párbajról! Kezdve ott, hogy a főhősünk egyáltalán nem intéz kihívást senkihez. Nem is teheti, hiszen jakuzaként nem hívhat küzdelemre egy harcost. A párbaj komoly dolog volt egy szamuráj szemében, Megadta módját. Kihívólevél a nevének közlése, színhely, időpont és technika bejelentése. No meg egy másik szamuráj ellenfélnek. Egy igazi bushi simán levágja a paranccsal szembeszegülőt. Eszébe se jut, még ha az ellenfél kardot is húz rá, hogy párbajról volna szó. Hiszen az neki lealacsonyodást jelentene. Zatoicsi vitatkozik, kifogásol. Szerintem jelen esetben a legjobb szó a dacol. Tökéletesen kifejezi a végső helyzetet. Zatoicsi dacol, mert érzi, mellette az igazság a vak parancsszó ellenében. Ekkorra már a néző tisztában van Akazuka mester kilétével, tudja, a vak masszőr ezúttal mekkora kockázatot vállal. Már szóba került, hogy Katsu miként forgatta a Zatoichi történeteket, de talán nem árt újra szóba hoznom Hát így: A forgatási napokon reggeltől-estig bekötött szemmel közlekedett, hogy jobban beleélhesse magát a történetbe. Összetört kellékek, kékfoltos stúdiómunkások "jelezték" az útját. A színésztársak visszaemlékezései szerint kifejezetten kellemetlen volt vele egy asztalnál étkezni. Zatoichi valahogy jobban csinálta. De ez a megszállottság tette lehetővé olyan jelenetek felvételét, mint a hóesésben vívott összecsapás, ami csak harcművészetként aposztrofálható. Konoe Jushiro játssza az ellenlábasát, aki tényleg elképesztően jó vívónak számított. Kellett is, hogy az legyen,, különösen, mert tudjuk, éles kardokkal vették fel! (Felhívnám a figyelmet,hogy Konoe mester már a film elején megmutatja a tudását, ahol a jakuzákat leckézteti meg. Lelassítva tisztán látszik, ahogyan a csuklóját elfordítja, nehogy a kard éle érje a bajkeverőket. Elképesztő, azzal a sebességgel végrehajtva.) Az ellenfél ugyan nem szamuráj, de méltó vetélytárs. Gondoskodnak ennek a ténynek az érzékeltetéséről. Zatoicsi 37 ellenfélen gázol át, mielőtt szembeszáll a kardforgatás mesterével. Ami teljes újdonság, hogy igazából veszít. De hát ő olyasvalaki, aki vesztesen is képes győzni. Hogy miként lehetséges ez? A filmből kiderül, tessék megnézni. Annál inkább, mert ilyen „malőr” vele eddig nem volt és többé nem lesz. Viszont akkor a lenti filmrészletet kéretik kihagyni "spoiler" lévén. Szóltam!A sorozatnak ez a része a megbízhatóan jó mozik sorát gyarapította, de a 26 moziból a TOP 5-be nem tartozik. Mégis jelentős utóéletűnek mondható. Ha valaki megnézi Kitanótól a Kikujiro-t és az ő Zatoicsi verzióját, továbbá a közismert mini-kultot, az 1989-es Vak végzetet (Blind Fury) Rutger Hauer főszereplésével, nyilvánvaló lesz, hogy a rendezők többet láttak benne, mint a saga egy többé-kevésbé sikerült epizódját. (Bár az utóbbi rendezője azt állítja, a film rendezése előtt nem látott eredeti Zatoicsi filmet.) Vajon ismeri-e Pinokkió meséjét?

Zatoicsi 17-ik kalandja a jó mozik sorát gyarapítja, csupán a saga ismerői szemében nem lesz kiemelkedő darab. Jelentős részben azért, mert a humor és dráma vegyítése ezúttal nem igazán működik az egyébként is ide-oda csapkodó történetben. Egyszeri szórakoztatásra viszont ennek ellenére alkalmas, mert bőven vannak arra szánt és jól sikerült jelenetek. Meglehet, a kevesebbet markolás, de nagyobb összeszedettség, szerencsésebb végeredményt hozott volna.

Ui: Az időhiányban szenvedőknek tessék a lényeg, a legendás vívók összecsapása.