Ismét egy olyan film, hasonlóan a Kardforgatónőhöz, amely jókor volt jó helyen. Legalábbis Magyarországon. Ugyanis pont abban az időben került forgalmazásra, amikor a japán kalandfilmekre volt kereslet, lévén, hogy előtte hosszabb ideig nem lehetett őket látni mifelénk. A "Szamurájok és banditák", meg az „Öld meg a sógunt” műsorra tűzése után szünetelt az ilyen vonulat folytatása, de az igény azért nem tűnt el. A „Sógun árnyéka” jött, látták és sikert aratott. De korántsem osztatlant.

A haldokló, tüdőbeteg sógun utálja a saját elsőszülött fiát és szívesen látná holtan, hogy helyette a kedvenc második sarja léphessen az örökébe. Így az ifjú Takecsió komoly veszélybe kerül. Ám vannak, akik a védelmükbe veszik. Az egyik nagyúr válogatott szamurájokat bérel fel a feladatra, hogy juttassák el az örököst a védelmet nyújtó nagyvárosba. A határidő szoros, az út nehéz, az ellenfelek sokan vannak és gátlástalanok. Ám mindezek nem tántoríthatják el a gyermek elszánt testőreit.

Nagy örömmel mentem megnézni a filmet, miután megjelent a mozikban. De már az elején sokkolt a „pizsamás” nindzsa csapat feltűnése. Aztán később, a  lovas üldözésnél megszólaló rock banda zenéje kis híján kikergetett a moziból, pár cifra jelző jutott eszembe a rendezővel kapcsolatban. Végül összességében úgy jöttem ki a vetítőteremből, hogy mekkora lehetőség volt ebben a történetben egy épkézláb kalandfilm összerakásához, és mekkora marhaságokkal rontották el. Ez a véleményem most, az újranézésnél sem sokat változott. Legfeljebb kissé finomodott, mert képes voltam más elvárással nézni, mint eredetileg. Próbálom sorba szedni az érveket.

A film hátrányai:

Nem történelmi jellegű film egy percig sem. Még egy kalandos történet laza elvárásainak sem tesz eleget, nemhogy nívósabb szempontoknak felelne meg. Az örökösödési szokások teljes ostoba bemutatása már a kiindulást agyonvágja. Egy nagyúr ugyanis mindent megtett a család vérvonalának fenntartására, nemhogy az utódját akarta volna elpusztítani. Egy ilyen tett ugyanis a teljes klánra és távolabbi rokonságra egyaránt pusztulást hozott volna. Nem beszélve a sóguni méltóság semmibevételéről, no meg a rossz példáról, hogy büntetlenül meg lehet ölni valakit közülük. Egyszerűen ostobaság az alapötlet, a film szépszámú mellélövései közül a legnagyobb.

Össze-vissza szerkezet jellemzi a kivitelt. Hol rámenős kalandfilmet, hol érzelgős gyerek mozit, időnként keményebb jelenetekkel megspékelt akciókat látunk, amik nem illenek az előző megoldásokhoz. Remek összecsapásokat bántóan gagyi folytatások követnek. Szegény Negoro nindzsáknak csak ilyenek jutottak, ordítóan rossz trükkökkel harcoltatják őket.

A korhoz nem illő megoldások. Mit keres holmi saolin szerzetes a szamurájok között? Honnan van a mázsaszámra termő puskapor? Akkoriban minden grammja aranyat ért és szigorúan őriztette a központi hatalom. Holmi roninok ugyan nem férhettek hozzá, „kézigránátot” pláne nem készíthettek belőle.  A lovak fölöttébb értékesek voltak.  Hipp-hopp, előkeríteni egy kisebb ménest és nindzsák alá adni őket, finoman szólva nem volt jellemző. A két késsel harcoló testőr "diszkótáncos frizurája" meg… Jobb, ha le sem írom.

A zene mondhatni szokásosan borzalmas a legtöbb hasonló filmben, de amiket itt a jelenetek alá vágtak, végképp komolytalanná tették a mozit. Nem a dalokat vagy a rock bandát minősítem, elkülönítve a történettől fogyasztható a produkciójuk, csak máshol hallanám őket.

A harcok pár vívójelenetet leszámítva eltúlzottak, bulisak, nem hihetőre vettek. A korszakhoz nem valók. Sokszor volt olyan érzésem, hogy kitalált valaki egy látványos megoldást, aztán gyorsan leforgatták, függetlenül attól, illettek-e a történet már meglévő felvételeihez. Többnyire bizony nem illettek.

A film mellett szól:

Nem veszik komolyan magukat a filmesek. Ez nem biztos, hogy másoknál is érdem, de én díjazom, hogy egy percig sem akarták elhitetni, ilyen valóban megtörténhetett. Nyilvánvalóan a tinédzser korosztályt célozták meg ízlésben. Az ő szájuk íze szerint, - eléggé kiszámíthatóan – pörögnek az események. A kisebb ötletek, mint a fenéken történő „szánkózás”, az örökös gyerekségének hangsúlyos kiemelése, szintén az ő kedvüket keresi. A zene meg pláne. A gyakori extrém megoldások ugyancsak a túlzásokat szívesen látó tinik ízlésvilágát célozza meg. (Azt hiszem, elég a lángoló lovas kamikáze rohamát példaként említeni.)

Az események pörögnek. Minimális a szöveges rész, azokat is fekete-fehér egyszerűségűre redukálva, semmi agymunkát nem várnak el. Aztán jöhetnek az akciók, jól felturbózva. Suhognak a fákról a támadók CG dárdái, halomra dőlnek, de sosem fogynak el az üldözők, robbannak az épületek, repülnek a kaszkadőrök, vágtatnak és hatalmasakat esnek a szerencsétlen lovak.  (Kész csoda, ha egy sem pusztult el a forgatás alatt.)

Látványos a fényképezés, a rámenősebb akciókat lassítják, hadd golyózzon a kedves néző szeme. (Engem speciel idegesítettek az öncélú lassítások.) Talán csak a szakadékos folyón történő átkelésnél lógott ki a vetített háttér a színészeknél, de az látszott, hogy a kaszkadőrök viszont derekasan megdolgoztak a betevő falatért. Az operatőri munka azért színvonalas a cselekmény nagy részében.

Jók a karakterek.  A kis srác aranyos, a szolgálólány szép és naiv, a kísérő roninoknak egyéni arcuk van, szimpatikus fickók. Nem az ő hibájuk, hogy valami „mindent bele” harctechnikai katyvaszt sóznak ránk általuk, nem igazi szamurájokat tálalnak.  A jófiú megnyerő, (Ken Ogata alakítja, aki a legjobb színészek közül való. Csoda egy ilyen B kategóriás produkcióban látni.) de a gazembert játszó Sonny Chiba az igazán dögös karakter. Kevés jelenete van, de azok mind emlékezetesek. A házat védő szamurájok közti áttörésnél derül ki, milyen remek fizikai formában volt. (Az Action Clubjának tagjait pedig beszervezte kaszkadőröknek, nem csoda, ha ezen a téren minden rendben van). A helyi legendák, Tamba Tetsuro, Hiroki Matsukata szintén feltűnnek, de inkább csak kisebb, majdnem kameo szerep erejéig, igazi karakter számukra nem íródott.

Amit az első megtekintéskor nem vettem észre, végül az lett a szememben a legnagyobb pozitívum.  A rendező, Yasuo Furuhata, mondhatni mindent elszúrt a filmben, leszámítva az akció jeleneteket. A nevét csak az alábbiak miatt szúrom be ide, de tőlem több nem jár neki. A moziban sok apró „kikacsintás” van, afféle mini-tiszteletadás más moziknak. Chiba és Takeshi párbaja a Hissatsu(Biztos halál) negyedik részére tekint vissza, az erdőbeli szamuráj csapatok a Rejtett erőd beállításai szerint üldöznek. Gyanítom, az sem véletlen, hogy a jó szamurájok csapat pont hét főből áll. De Japánon túlmutató részletek szintén vannak. A hídrobbantásnál csak az nem ismert rá a Vad banda mozira, aki nem látta Peckinpah remekművét. Sőt, szerintem a Shaw Brothers wuxiáinak pár jellegzetes alakja és koreográfiája szintén visszaköszön a témában jártasabbaknak. Minden bizonnyal saját, egykori kedvenceinek tisztelgett a megidézett pillanatokkal.

A Sógun árnyéka nem javallott azoknak, Akira Kurosawa, Masaki Kobayashi és más rendezők kidolgozott világát részesítik előnyben. Azok viszont, akik a pergő, látványos akciófilmeket kedvelik, magasabb minőségi elvárások nélkül, a puszta szórakoztatásra koncentrálva, elégedettek lesznek vele. Valahogy úgy, mint a Bud Spencer-Terence Hill páros „vadnyugati” történeteinél. Náluk szintén hiába szerepel a címben utalás a pionírok korszakára, senki nem várja el, hogy korabelinek ható drámát lásson. Sőt, ellenkezőleg. A megbízható „pofonládát” kéretik kinyitni. Itt is ez van. Lesznek szamurájok, nindzsák, kardok, mozgalmas kalandok, de hiteles korrajz nem. A fentiek remélhetőleg segítenek eldönteni, a mozi érdemes-e az olvasó választására.