A sorozat utolsó filmje volt ez - számomra. A beszerzésében egy darabig visszatartott, hogy az IMDb-n lehúzó véleményt olvastam, miszerint teljességgel szokványos bosszú dráma, közepes vívójelenetekkel, semmi érdemleges nincs benne. (Azóta egy japán olvasó kiokosította az illetőt a kardrántás finomságairól.) Szerencsére nem csak ebben fogott alaposan mellé a kommentáló, így a film kellemes meglepetésnek bizonyult számomra.

Kiku hercegnő, akivel egyszer már meggyűlt különc hősünknek a baja, visszatér és rosszabb természetű, mint valaha. Pénze és hatalma van, ráadásul válogatott szamurájok állnak a rendelkezésére. Nemuri eközben, talán önmagát is meglepve, jót cselekszik. Egy szegény sorsú lányt igyekszik révbe juttatni, miközben hol pénzzel és szerelemmel kecsegtetik, hol pedig az életét igyekeznek rövidre fogni. Szó szerint értve az utóbbit...

Bizony szép számú rejtett finomság van ebben a filmben a kalandfilm álcája alatt.  Az egyik rögtön a fentebb már szintén megemlített vívójelenetek, amelyekre panasz nem lehet és a műfaj savát-borsát adják. Ennek technikai finomságait úgy is csak a rajongók és a művelőik díjazzák igazán, ezért kár lenne részletezni. Továbbá érdekes a szamuráj kaszt belső meghasonlottságára utaló jelek összegyűjtése. Van egy kiváló klán, akik rejtőzve kénytelenek élni, mert egy félőrült, előkelő lány szeszélyét kell szolgálniuk. Köti őket a hűség, esélyük sincs a vágyott és megérdemelt magaslatokra emelkedni, miközben a valódi harcosok értékeit nem hordozók a hatalomban lehetnek. A vezetőjük személyes konfliktusa szintén figyelemre méltó. A példaképnek tartott személy ellen kell tevékenykednie, pedig tiszteli az illetőt. Pikánssá teszi a dolgot, hogy mint magasan képzett testőrben, azért ott bujkál benne a kisördög. Mi lenne, ha élesben kellene összemérni a tudásukat? Tisztelet, kötelesség és személyes dicsőségvágy ügyes kombinációját kapjuk. Ezúttal a hercegnő is jóval összetettebb karakter mint az előző filmben volt. Szerelemre vágyik, de képtelen kilépni az elkényeztetett gazdag lány parancsolgató stílusából. A halálát akarja annak, akinek valójában a csodálatára vágyik, vagy legalább a testét szeretné megkapni egy éjszakára. A „gyűlöljelek, vagy szeresselek” közti vívódás valós helyzete jót tesz a filmnek. Nemurinak, szokatlan módon a sorozaton belül, ezúttal  a hagyományos jótevő szerepe jut. Elmaradnak a kiszólásai, kétértelmű megnyilvánulásai. Felméri a problémát és megoldja, emberi módon viselkedik. Még az a „csúfság” is megesik vele, hogy a végén bácsikámnak szólítja pátyolgatott lány, ami csak azoknak jár arrafelé, akit szeret és tisztel az illető, ha nem valódi rokon. Sem a megelőző, sem a későbbi részekben nem kerül ilyen helyzetbe.

Az igazi csemege azonban a képi megformálás. Írtam itt a blogban, - akinek kedve van hozzá keresse vissza az ismertetőt, - hogy Kenji Misumi úttörő munkája, a Destiny's Son nagy hatással volt az akkori új rendezőnemzedékre. Ez itt jól nyomon követhető. Akira Inoue az ő nyomán járva próbálja visszaadni egy bomló lélek lenyomatát úgy, hogy nem mondatja ki szavakkal. A háttérbeli táj változásait figyelni. A megszokott környezetet kapjuk, amíg a történet a köznapi emberek világában játszódik. Ám ahogy közeledünk Kiku hercegnő rejtekéhez, úgy torzul a táj, csavarodnak a fák és az indák, és szokatlan kameraállásokból látjuk a szereplőket. Minden arra utal, nem ép lélek a gazda, de ki nem mondatik, csak a képek árulkodnak. Bár Inoue igyekszik megváltoztatni a beállításokat, azt szintén észre lehet venni, hogy a helyszínek egy része ugyanaz, mint ami Misumi filmjénél volt.

Összefoglalva: a sorozat egyik figyelemre méltó darabját kapjuk, amiben ügyesen ötvöződik a művészfilm a kalandfilmmel. Sajnos, pont a főhős „hagyományossá tétele” az, ami megakadályozza, hogy a legmagasabb kategóriába soroljam. Nemuri ugyanis nem szokványos jótevő szamuráj, ez a szerepkör nem igazán áll jól neki. Ichikawa persze könnyedén eljátssza ezt, hiszen számos más filmben megtette előtte.. Mellette mindenképp említésre méltó partnerek a testőrkapitány, a hercegnő, és a gyámolított leány alakjai, vagyis a szereposztás átlag felettinek bizonyult. A rendezés pedig mindenképp az. Még a forgatókönyvet kellett volna szokatlanabbá tenni, új szemléletűvé, s lehetett volna a filmből egy igazi kalandfilm klasszikus. De így is ott a helye egy jó gyűjteményben.