Jó dolog a mozgalmas csambara, de néha kell egy kis stílusváltás. Az igazi minőségi alkotások úgyis a dráma műfajra szorítkoznak. Háborús viszonyok között viszonylag könnyű ilyen helyzetet írni, de legmegrendítőbb tragédiák valahogy mégis a békeidőkben bukkannak fel. A filmes társadalom ezzel tisztában van, elég ha megnézzük a legjobb japán drámák sorát. A bosszú téma nem specifikus, mindenfelé erőteljesen él a világban. A "telerakom magam fegyverrel aztán annyi az ellenségnek" Stallone vagy Swarci módra egy idő után minden látvány parádé ellenére csöndes unalomba fullad, mert hiányzik a technika mögül az érzelem. A valóság érzete még jobban. A tragédia pont attól lesz azzá, ami, mert a néző fejében úgy képeződik le, hogy képes magáénak érezni a főhős gondjait, elhiszi, hogy alkalomadtán ő is kerülhetne hasonló kiúttalan helyzetbe. Ennél a filmmel nincs olyan gond hogy a fogyasztó erőltetettnek fogja érezni a történteket.
A Tokugawa korszak hosszú békeidőszakát élik a klánok. A harcosok hétköznapjait belengi az unalom. A semmittevés rossz tanácsadó, ilyenkor könnyen felforrnak az indulatok, mert a büszkeség nem tűnt el a háborúk leköszöntével. A szokásos évi fegyverszemlén két szamuráj összevitatkozik egy semmiségen, párbaj és halál lesz belőle. Köznemes és magas rangú csapott össze és az alantas győzött. Ez annyiban nem maradhat! A vérbosszú sor már a klán létét fenyegeti. A két érintett család megegyezik egy mindent lezáró, hivatalos összecsapásban. Kijelölik a helyszínt, a ruházatot, a résztvevőket, meg azt is, kinek kell meghalnia, ha akar, ha nem. Marad viszont a félelem, hogy rosszul sülnek el a dolgok, az illető netán nem óhajt áldozati bárány lenni, de erre szintén van terv.
A begyepesedett szamurájtársadalom kritikája egy kemény, drámai alkotásban. Feltárul a lételemét vesztett uralkodó kaszt belső meghasonlottsága, amely már szinte minden kapcsolatát elvesztette a társadalom többi rétegével, de a józan ésszel is. A látszat minden. Fennhéjazás és dölyf jellemzi a gazdagokat, akik még a saját kasztjukba tartozókat is semmibe veszik, ha az tőlük szegényebb. Megértés, a hiba elismerése? Lehetetlen, hiszen az a klán szégyene lenne! Ördögi kör, számos tragédia okozója.
Nakamura Kinnoszukét ha máshonnan nem, akkor a pazar Muszasi megformálásáról megjegyezhette már a műfaj kedvelője. Most ugyancsak parádézik a vágóhídra szánt szamuráj szerepében, mélyen emberi az alakítása. Tanba Tetsuro, számos megnyerő hős megformálása után, ezúttal egy igazi tenyérbemászó alakot jelenít meg. Ez nem a Three Outlaw Samurai önfeláldozó roninja, hanem egy a saját fontosságától eltelt pimasz klán kényúr. A két főszereplőn kívül számos hihetően megírt mellékalak van a filmben és remek színészek viszik vászonra őket. A rendező, Imai Tadashi, ügyesen fokozza a hatást. Engem leginkább annak megjelenítése fogott meg, mekkora eltérés van a szamurájok Busidóba ágyazott világa és a köznép gondolkodása között. Az egyik fél élete véres, nagy eseményére készül, ahol a legkisebb hiba újabb halálesetekhez vezethet, a másiknak mindez cirkusz, értelmetlenségek sorozata.
Nyomasztó, de igen hatásos film, magas minőségi fokozatú, a legjobb helyet érdemli ki a polcon. Nálam a HARAKIRI és a SAMURAI REBELLION mellett van a helye.
