Mindenkinek van olyan filmje, aminek köszönhetően elkezd az átlagnál nagyobb érdeklődéssel figyelni  bizonyos alkotásokat, esetleg egy rendezőt, vagy filmstílust, netán országot. Nekem az első, még kisgyermekkoromban, meghatározó, mondhatni áll-leejtő élményem Szergej Eizensteintől  a Jégmezők lovagja volt. Egy külön könyvet lehetne írni róla, hány nagy filmes szakemberre gyakorolt hatást, az áttételes fölhasználására pedig számos példa van. Másik, már tinédzser kori "nagy találkozásom" az Onibabával történt. A japán filmművészet és a horror zsáner egyszerre lépett be az életembe. Az első maradandóan. Akkortájt még nem volt lehetséges horror mozit látni, óvták az erkölcseinket. Belegondolva a mai hozzáférhetőségükbe, azt hiszem, átestünk a nyerges állat túloldalára. De ez már egy másik történet. Igazából fogalmam sem volt, mire ülök be. Csak annyit tudtam a baráti kör szóbeszédéből, hogy nagyon jó, szokatlan valami lesz. Tényleg az volt. Igazából nem értettem, túl fiatal voltam hozzá, kevés történelmi, még kevesebb filmes ismerettel, de így is átjött az atmoszférája. Hogy mennyire nem átlagmozi, az is bizonyítja, hogy Mike Nichols, a neves sci-fi filmesztéta, beválogatta a legfontosabb filmek gyűjteményébe. Pedig ebben aztán se egy űrhajó nincs, sem földönkívüli nem jön hozzánk megenni minket, vagy barátkozni velünk. Viszont annyira a konkrét történeten túlmutató, erkölcsi kérdéseket felvető falanszter társadalmat állít középpontba a mű, hogy igazából nem csodálkozom, ha egyfajta utópiát látott benne a kritikus. Általában a háborúk elleni vádiratként emlegetik, de több van benne. A horror rajongók között szintén létezik egyfajta kultusza, pedig ez nem annak a műfajnak terméke, csak él az eszközeivel.

A végtelen belcsatározások korát élő Japán egyik eldugott szögletében, az életveszélyes, embert könnyen elnyelő nádas végtelenjében egy fiatal és egy idős nő a holtak kirablásából, vagy sebesült katonái lemészárlásából szerzi be a mindennapi élelmét. A pusztuló, nem termelő országban nehéz feladat élelmet szerezni, de a kardok, páncélok mindig jól eladhatók az elvonuló seregeknek. Az unalomig begyakorolt, rutinná vált gyilkolás és a kilátástalan életforma kezdi felőrölni  a nádas asszonyait. Egy férfivel azonban kivételt tesznek, velük maradhat. Innen kezdve minden megváltozik, csak a túlélési félelem nem....

Mitől tud más lenni a történet, mint holmi szokásos, félelem keltésre alapozó horror mozi? A jelképszerű karakterektől. Az öregasszony a magunkra maradástól való viszolygás és az önfenntartásra képtelensége miatti rettegést testesíti meg. A fiatal lány a befolyásolható, ám ősi belső ösztönöket hordozó, jobb életet remélő vágy képviselője. A férfi...az férfi. Legyen bár kétes erkölcsiségű, lerongyolódott, azért kell az ereje. Könnyen dönt, kegyetlen, ha az kell, de meghatározó alakja a rivalizálás tárgya. Külön érdekes a fordított szereposztás. Hiszen általában a nők azok, akikért a tesztoszterontól fűtött hímek között fellángol az ellentét. Most fordul a kocka. A szamuráj tábornok a kifinomult, de morálisan halott és elevenen rothadó alakja maga színtiszta, megtestesült dekadencia. Az egész helyhez kulcskérdése pedig: Meddig ember az ember? Mi teszi azzá a testi valóján túl? Még egy ösztönlényi szintre leépült társadalom sem képes kikerülni a kérdés megválaszolását.

Egy szikár moziban jön ki a filmforgatókönyv és rendező személyének valódi fontossága. Nem kell eszméletlen pénz mennyiség a sikerhez, trükkök sora a figyelem felkeltéséhez, vagy éppen patakvér ahhoz, hogy baljós hangulat hassa át a mozit. Még csak akcióhalmaz sem szükségeltetik. Viszont a gondosan kiválasztott kevés filmes eszköz szakszerű alkalmazása évtizedekre képes biztosítani azt, hogy a mozi állja az idő próbáját és le tudja kötni a új nemzedék figyelmét éppúgy, mint a bemutatása idejében a kortárs nézőét. A lengedező, állandó, kiszámíthatatlan veszélyt hordó nádrengeteg, a szél, a madarak zaja, az emberi arcok, no meg a híres maszk, a szűken mért, ám fontos mondatok, elégnek bizonyulnak. A gazdag belső tartalom igazi hideglelős érzettel párosul. Nyári meleg idején láttam, de hideg verejték csorgott a hátamon. Belejátszott a hasonló tartalmú mozik akkori hiánya, (meg a légkondié,) de nem hiszem, hogy csak ezek miatt történt. Igen, a  művészek tehetségére utalok. Minden elsőrangú. A színészi játék, a gondosan kiválasztott hangok, a testközeli fényképezés és rövid, ám találóan adagolt sokkoló jelenetek.

Az Onibaba úttörő szerepet játszott a japán film világában. A kendőzetlen erőszak naturális megjelenítése innen származik. Ma már ugyan sokkal rámenősebb az ilyen tartalom képre vitele, így könnyen lehet, lesznek olyanok, akik a megtekintésekor nem értik majd ezt az állítást. De higgyék el, itt az ősforrás. Előtte ennyire messzire egyik rendező sem mert elmenni a nézők idegeinek borzolásában. Különösen a művészi vénájúak között nem. Kaneto Shindo mozija bevonult a klasszikusok közé. Akik azt hiszik, csupán a Kopár sziget (Naked Island) stílusában dolgozott ugyancsak meg fognak lepődni. Az a film, amit mindenkinek látni kell legalább egyszer, aki nem csupán agymunka mentes és agymunkát nem is váró mozgóképeket akar látni nap mint nap.