Ahhoz képest, hogy eredetileg egy kisebb karakternek szánták, és az első mozi egy kísérleti mű volt, a sorozat meglehetősen nagy iramban haladt előle, aminek az egyik oka, - a jól eltalált figurán túl – a DAIEI stúdió állandósult anyagi problémája voltak. A sikeres filmjeik nem bírtak annyi pénzt hozni a kasszába, mint amennyit a többi elvitt. Az országon belül szupersztár státuszt élvező Raizo Ichikawa mellé, akinél gyakorlatilag garantálva volt a siker, függetlenül attól, hogy éppen milyen szerepet alakított, a vezetőség szerencséjére felzárkózott Shintaro Katsu a vak masszőr kalandjaival. Az első epizód 1962-ben került a nézők elé, de 1967 januárjában már a 15. filmnél tartottak. Ez a feszített tempó nyilvánvalóan kockázatos volt, hiszen alig maradt idő az ötletek kidolgozására. Az előző két mesében már voltak jelei, hogy valami kezd félrecsúszni a kapkodásban. A stúdió vezetése ennek ellenére tovább erőltette a rohammunkát. Ilyen körülmények között született meg a „Zatoicsi kardja.” Sajnos az apró, problémákra utaló jelek tovább erősödtek. Tulajdonképpen meglepő, hogy eddig ilyen jól bírta magát a sorozat, de ez az epizód nyilvánvalóvá tette a bajt. A film mégsem rossz. „Na, szerzőkém, hogy is van ez, nincs itt némi ellentmondás?” - teheti fel magában a kérdést az olvasó. Mindjárt megpróbálom rendbe tenni a dolgot, de előbb lássuk, miről szól a film.Az ismét úton lévő Zatoicsi egy haldokló jakuzába botlik, aki pár szó után távozik a túlvilágra. Bár kevés, amit hallott, a bajra ráérez a vak vándor, ami a közeli városkába érkezve hamar beigazolódik. Annál inkább, mert a helyi játékbarlangban nem tetszik a vezetőségnek, hogy a masszőr még az ólmozott kockákat is képes kicselezni. A nyeremény erőszakos úton történő visszaszerzése véres kudarcba fullad a gengszterek részéről, de a jó viszonynak már a lehetősége sem marad vele. A leszámolás helyszínén Zatoicsi összebarátkozik egy iszákos öreggel, akiről kiderül, annak a mesternek a tanítványa, aki a botba rejtett pengét készítette. Az öreg az utolsó munkáján dolgozik, s kiváló kard előhozza belőle az egykori híres kardkovácsot. Amit azzal bizonyít, hogy közli Zatoicsival, anyaghiba miatt a következő alkalommal eltörik az önvédelmi fegyvere. Ez komoly gond, mert a helyi banda visszavágásra készül a korrupt körzeti felügyelő szamurájaival megerősítve.A kiinduló helyzet mondhatni kézenfekvő. Zatoicsi vékony kardja csak akkor bírhatta a nem csekély igénybevételt, ha igazi mester készítette. Azzal együtt el kellett jönnie a percnek, amikor a penge elpattan. Az öreg kardkovács, és maga a helyzet is, meglehetősen emlékeztet a Musashi életrajzokban ábrázoltakra. Így aztán Senzo mester nem ajánlja fel a kézenfekvő megoldást, hagyja kétségek közt gyötrődni a főhőst. Ez részben nem baj, mert Shimozawa Kan, aki a történet főbábája, ügyesen tekergeti a szálakat a végkifejletig. A legfőbb szokatlanság, amit alkalmaz, az, hogy a vak masszőr e kalandja a tragikus elemek ellenére sem pesszimista. Sőt, egyfajta csöndes életörömöt sugároz. Viszont furcsa benne, hogy a cím sugallata ellenére ez a mozi a leglassúbb Zatoichi filmek közé tartozik. Alig van benne akció. Rejtély és csavar akad, a kiállításra ugyancsak adtak. Bár egy eldugott vidéki városkában járunk, a belső díszletek igazán mutatósak. Kellemes dallamok kísérik a vak masszőrt, amint látványos képek között próbálja felgöngyölíteni a szálakat. Igazából egy rossz szava sem lehetne a nézőnek, ha nem tudná, hogy egy alvilágban élő főhős kalandjaihoz ült le. Kalandok viszont igazából nincsenek. Humoros epizódokkal igyekeznek ellensúlyozni a dolgot, váltakozó sikerrel. A stúdiónál valakinek csak feltűnt, hogy az előző mesében nem voltak kockázási jelenetek, így most aztán igyekeznek bepótolni. Időről-időre visszatérünk a játékbarlangba, egyre jobban felbosszantani a jakuzákat. Jól bevált fogás ez az előző mozikból, miként a korrupt tisztségviselők szintén azok, a sunyi bandatagok meg pláne.Nem kivétel a hódító Zatoicsi alakja sem, bár a „mellérendelt” hölgy az egyik legjobb női karakter a saga során., ami javít az összképen. Változatos jellemvonásokkal rendelkezik. Hol határozott házvezető, öccsének parancsoló nővér, önérzetesen viselkedik a férfiakkal és tisztességes szándékú. De az alvilág veszélyeit nem méri fel, így aztán a végén rászorul a segítségre, módot adva Zatoicsinak az igazságtételre. Az hogy csinos és jó színésznő alakítja, mondhatni már bónusz. Szóval stílusosan halad a történet, de túlságosan kimérten és bizony kissé önismétlőn. Amit úgy látszik, a stúdió vezetése nem mért fel, Az pedig, hogy miért Yasuda Kimiyoshi kapta meg tőlük a karmesteri pálcát, végképp rejtély marad a számomra. Ő ugyanis még az előző mozit vászonra vivő Kazuo Moritól is akció-orientáltabb rendező volt. Erre rábíztak egy olyan történetet, amiben alig van szükség a képességeire. Szerencsére meglepően jól megbirkózott a habitusától elütő feladattal. Nagy része van benne, hogy a film nem fullad csendes unalomba. Mert a végén csak előkerülnek azok az éles célszerszámok, s az utolsó negyedórára visszatér az igazi Zatoicsi hangulat. Időközben több, a vak masszőr által kedvel személy esett áldozatul a rosszfiúknak, aki a kardproblémát figyelmen kívül hagyva nekilát, hogy helyreállítsa a városka felborult nyugalmas életét. A lezárás pazar, mint már annyiszor a saga esetében. A hóviharban vívott küzdelem híven érzékelteti a hősünk lelkiállapotát. Egyszerre felindult, mégis halálosan nyugodt. A jégre tevéshez pedig fölöttébb alkalmas az idő, ritkul hát az aljanép. A hordó epizód annyira jó lett, hogy még párszor vissza fog köszönni a további részekben.Zatoicsi nyugalmas napjai gyorsan véget értek, indulhat új kalandok felé. Majd meglátjuk, hogy mire megy ő – meg a stúdiója. Ahol a záró képhez hasonlóan sorjáznak a baljós fellegek. Bizonyára ez szintén közbejátszott abban, hogy ezúttal Katsu kevesebbet adott magára. Bizony-bizony, vannak olyan jelenetek, ahol minden gondos takarónak szánt beállítás ellenére látható, hogy a dereka környékén megjelentek az „úszóövek.” Hol van már az 5-8. epizódok daliás külsejű bajnoka… Ezért, s a fentiek miatt, írtam az ismertető elején, hogy a vezetőség nem állt a helyzet magaslatán.

Ezt a mesét igazából csak a sorozat elszánt rajongóinak merem ajánlani, ők csemegézhetnek rajta, hogy melyik részlet honnan köszön vissza. Esetleg még a hagyományos történetmesélés kedvelőinek, akik nem zavar a részletek lassú kibontása, sőt egyenesen élvezni tudják mesterségbeli fogásokat. Például kedélyesen elcseveghetnek azon, mit szimbolizálhat a főhős kardja és mit az eltörése. No de hagyok némi fejtörést a nézőknek is.