Dögös cím, csinos, pucér nőszemélyek, hátborzongató, véres vívójelenetek, mindez egy neves rendező felvezetésében. Mi kell egy jó mozihoz, ha nem ezek? Ilyen egy igazi japán szamuráj film, ez kell a népnek - már ahogy azt az átlagnéző gondolja Európa ezen szegletén, lévén, hogy az említett műfaj filmjeivel nem igazán lettek elkényeztetve. Aki erre számít, mindezt megkapja, egy kivételével.

„Apróság” - de "A halál árnyai" igazából nem szamurájfilm. Sőt, hogy még bonyolultabb legyen a dolog, nem is jakuza történet. Micsoda hát? A válaszhoz muszáj kissé szószátyárnak lenni, messzebbről indulni, de ez talán segít abban, hogy a helyére tegyük ezt a rendhagyó alkotást.

A rendező, Hideo Gosha a 60-as években feltűnt új rendezőnemzedék egyik oszlopos tagja. Kezdeti filmjei szinte mind nagy kritikai és közönségsikert arattak. A nálunk is kult státuszba emelkedett Szamurájok és banditák, a mostanság már elérhetővé lett Three Outlaw Samurai, Sword of The Beast, Goyokin, Tenchu, igényes forgatókönyvükkel és míves kivitelezésükkel máig alapfilmnek számítanak a csambara rajongók között. Ugyanakkor Gosha a kor lázadó nemzedékéhez tartozott, nehéz természetű alkotó volt, akinek időnként meggyűlt a baja a vaskalapos stúdióvezetéssel, de a hivatalos közízlésformálókkal ugyancsak. 1982-től kezdődően elindított egy olyan sorozatot, amelyben az alvilág asszonyait állította szembe a hivatalos társadalom képviselőivel - és minő skandalum! - ők képviselték a magasabb erkölcsi értékeket. (Néhány cím a ritkaságokra vadászóknak: Onimasa, The Geisha, Women of The Underworld, Tokyo Bordello). A filmekben nem takarékoskodott az erőszakos jelenetekkel, de az akkori közízlést jócskán átlépő meztelen képekkel sem. A botrány kitört, a rendezőt felforgató eszmék terjesztésével, művészetének kiárusításával vádolták. Sőt, azzal, hogy már nem is tud stílusosan alkotni. Az 1984-ben készült Death Shadows ellenreakciónak tekinthető a szigorú kritikákra. Gosha kavalkáddal válaszolt, minden bizonnyal jól kitervelten. („Még hogy nincs stílusom? MINDEN stílusban tudok rendezni!”) Így aztán egy filmen belül a kalandfilm típusok széles skáláját vonultatja fel.

„A halálos árnyak” alapját a szamuráj rendőrség küzdelme adja az alvilág ellen, de van itt pár perc egy bosszú történetből, szemernyi melodráma. Továbbá belecsíp az akkoriban a TOIEI stúdió által favorizált humoros-kalandos vonulatba a maga handabandázó szamurájaival, van kőkemény kalandfilm részlet, belopakodik az erotika. Mindezt a kavalkádot jól láthatóan nem veszi túl komolyan, célja a polgárpukkasztás. Időnként „kikacsint” a rendezői székből: „Úgysem találjátok ki, miként viszem tovább a történetet!” A filmet esztrád zenével, sőt néha rock aláfestéssel színezi, amit a „komoly” műveiben sosem tett. Látványos, a revüműsorokat idéző ellenfényes beállításai, a festett díszletek, az eltúlzott színek mind azt mutatják, nem akart hagyományos alkotást kiadni a keze közül. A történetben hajmeresztő kanyarok vannak, a logikai felépítettséget átveszi a véletlennek, mintegy a sors kezének történő beállítása. Realitást elvétve találunk ugyan, mert valószínűleg mégsem akarta teljesen kiábrándítani az akkorra már azért elég népes rajongótáborát. Nekik szánta a háttérben a szálakat mozgató szamurájok feltűnése után kialakuló, csakugyan pazar harci jeleneteket. A logikai bukfencek között kifejezetten oda nem illő szalagcsavarás és némi kebelmutogatás van. (Az utóbbi persze azért, mert néhányan már csak ezért is vesznek jegyet, ugye?) Nem is tévedett. A szex, erőszak, vér és verekedés egyveleg szépen hozott a konyhára.

Ez a film mint paródia megállja a helyét. Szerintem annak is készült. Ha viszont valaki a hagyományos mozik értékeit keresi benne, akkor erősen bosszankodni fog. Kezeljük úgy, mint egy éles  szemű, lázadó természetű alkotó szándékos bosszantási kísérletét a maradiság erői ellen vívott - eléggé reménytelen - harcában. Az azonban nem vitás, a fentebb említett műveivel nem vetekedhet, így akik már ismerik azokat, aligha fognak lelkesedni érte. Viszont magyar kiadása létezik, így ha valakinek kedve támadt rá, nem megoldhatatlan feladat a beszerzése.

Érdekesség: Gosha önmagát sem kímélte. A történeten belül - áttételesen ugyan - de felismerhetően bevitt némi szurkálódást a saját korábbi, sikeres filmjeinek is. (A parodisztikus női harcokat a Hunter In The Dark(Éjszakai vadász) utalásnak szánta; a klánjáért önmagát feladó, gyilkoló szamuráj a  Sword of The Beast egyik  karizmatikus főhőse volt, aki ezúttal megkapja a magáét;  a kormányért mindent vállaló tisztviselő pedig a  Szamurájok és banditák szimpatikus nyomozójának karikatúra-szerű ellenpontja.) Szeretem Gosha mozijait, de ez a filmje, - mi tagadás, - sosem tudott megfogni. Az Interneten viszont olvastam olyan hozzászólásokat, hogy a Death Shadows tulajdonképpen megelőzte a korát a stílusával, mert a mai fiatalok szívesen veszik ezt a "bulis" történetet, ezáltal kedvcsináló lehet a későbbiekre, a fajsúlyosabb mozik megtekintésére. Ha így van, Hideo mesternek mégis csak sikerült időtálló összehoznia. Mindezekkel együtt valószínűsítem, az életműve kritikai kiadásában nem sok sort fognak szentelni az elemzésére.