Rágódtam egy sort azon, hogy vajon van-e helye ennek a mozinak a blogon.  Végtére is, inkább fantasztikus történet, mint valódi szamuráj mozi. (A „tudományos” szó nem véletlenül hiányzik a „fantasztikus”  elől.) Végül úgy gondoltam, csak elfér a többi között. Szamuráj aztán van benne bőven, és olyan tulajdonságokat mutatnak fel, ami jellemző volt rájuk. A többi pedig? Az bizony popcorn mozi, de legalább a javából.

Egy csapat japán katona hadgyakorlatra tart. Különös esemény tanúi és szenvedő alanyai lesznek, miután hatalmas megdöbbenésükre visszacsöppennek a hadakozó nagyurak időszakába.  A barátságtalan korszakban barátra lelni muszáj, hogy élhessenek. Míg a többségüket a visszatérés (hiú) reménye foglalkoztatja, néhányuknak nagyon is kedvére való a változás. A nyílt erőszak kora magasra emelheti a gátlástalanokat. Iba hadnagy ambícióinak csak a csillagos ég, és a lőszerkészlet végessége szab határokat….

Szokták úgy emlegetni ezt a mozit, mint Japán válaszát az amerikai Final Countdownra. (Végső visszaszámlálás) Nos, semmiképp nem az. Már csak azért sem, mert az „Időcsúszás” egy évvel hamarább készült el. Csupán véletlen, hogy az amerikai mozi gyorsabban terjedt el a piacon, így minálunk is. Filozófiájában szintén eltér. Míg Kirk Douglas hajlandó elviselni Pearl Harbor „ismételt” vesztét, hogy óvja a kialakult jelent, addig a japán hadnagy habozás nélkül belenyúl(na) az idő folyamába. Tankkal, helikopterrel, kézigránáttal és mindenféle sorozatlövő tűzszerszámokkal felfegyverkezve, gátlás nélkül indul a hatalom csúcsa felé, átgázolva a saját múltjának kiváló fegyveresein. Abban viszont egyezik a két alkotás, hogy látvány központúak, fordulatosak, és a könnyen fogyaszthatóság jegyében készültek.

Ennek a filmnek a legfőbb erénye, hogy nem veszi magát túl komolyan. Van egy nagyjából épkézláb forgatókönyve, amit könnyű követni. Az alapsémákat vetik be: Barátság, szerelem, önzés és hatalomvágy, mindezeket hatalmas a kiállítással tálalva.  Tényleg hadseregek háborúznak. Mintha a Samurai Banners monumentális képei köszönnének vissza, azzal a lényeges eltéréssel, hogy a harci jelenetektől itt aztán nem spórolták el a perceket. Modern technika a középkor ellenében: robbanjon, repüljön minden a csatamezőn, ropogjon a gépfegyver, pengjen a kard, vágtassanak a lovak, hulljanak a harcosok.  A kedves néző szurkolhat, borzonghat, de legfőképp legeltetheti a szemét. Nem magasröptű alkotás, de a látványtervezés profi, adjuk meg nekik az elismerést.  Harminc perc kosztümös csata,  bármely valós történetnek becsületére való leosztás. Az időközben nevessé vált hagyományőrző Japan Action Club első igazi nagyszabású megjelenése volt a mozivásznon. Azóta számos filmben szerepeltek, a hadurak sorozat nélkülözhetetlen önkéntes statisztáinak százai közülük kerülnek ki.

A történet logikai bukfenceire, papiros ízű fordulataira kár volna időt vesztegetni. (Biztosan az alkotókra sem maradt hatás nélkül a 400 év időutazás.) Olyanok, amilyenek és kész. A zenét szintén felejtsük el. Stílustalan, szörnyű egyveleg, a témához semmiképp nem illik. Inkább vegyük szemügyre a szamurájokat. Az első szembeszökő dolog, a pazar külsőség. Igen, a középkori csaták látványnak sem voltak utolsók a színpompás öltözékekkel, fegyverekkel. A közharcosok vadak, gondolkodás nekiesnek bárkinek és bárminek, ahogy az uruk parancsolja. A vezetőik viszont találékonyak, remek megfigyelők és a végtelenségig praktikusak. Percek alatt felmérik az ellenség gyöngéjét, majd kihasználják. Gyorsan alkalmazkodnak a helyzethez, ha kell kegyetlenek,de mégis van bennük tartás. Koruk méltó fiai. Ahogyan a szövetségek alakulását és bomlását mutatják nekünk, valószerű megközelítés. A film stílusparádé. A humortól kiindulva, némi fantasztikus beütést bevetvén, egészen Hiroshi Inagaki vagy Akira Kurosawa epikus képeit idéző pillanatokig jut, hogy végül Sam Peckinpah látványos lassításai köszönjenek vissza. Művészfilmben mindez ilyen egyvelegben nem működne, de keverékként fölöttébb egyedi. Tényleg unikum a maga nevében. A csambara rajongók éppúgy élvezhetik mint a fantasztikus filmek kedvelői, vagy a háborús mozikat díjazók. Minden bizonnyal ezzel magyarázható, hogy máig töretlen a népszerűsége, csekély egyéb filmes értékei ellenére. A Japánban kiadott változat 139 perces, de eleinte a 95 percre kurtított film terjedt el a nagyvilágban. Azt kell mondjam, nem túl nagy nyereség a vágatlan kópia. (Persze, csak beszereztem.)  Néhány magánéleti visszaemlékezéssel kapunk többet,  bővebb az időcsúszók visszaemlékezése, továbbá a hajós epizód lett hosszabb. Egész jól elviselte a történet a hiányukat, ha összevetem a régi verzióval.

Mostanra egy ilyen film leforgatása csillagászati költségekkel járna, vagy a CG-vel ölnék meg az egészet. Hacsak valami csoda nem történik, ilyen kiállítású, élő szereplős filmet, aligha láthatunk egyhamar.  Sonny Chiba cipeli a hátán a mozit, bár nagyot alakítania inkább fizikailag kellett, mint színészként. Lövöldözik, lovagol, vív, még fejen is áll. (Azért igazi megnyerő gazfickó a nagyravágyó japán G. I. Joe szerepében.) Iszao Natszujagi, aki ezúttal mint barát / vetélytárs tűnik fel, a szamuráj történetek kedvelői jól ismerhetik. Számomra ő volt a legjobban megírt karakter. (Szomorú aktualitás, hogy nemrég távozott közülünk. Fogynak a nagy öregek.) Igazából komoly jellemfejlődést egyik szereplőnél sem találhatunk, bár a meglehetősen hosszú játékidő adott volna rá módot. Kifejezetten az a mozi, amit lazulásra ajánlott. Nem kell mindig dráma,….meg kaviár. Kóla és hamburger - Nippon módra.

Ui: A filmnek nemrég előkerült a szinkronja, bár minden bizonnyal csak a kurtább verzióhoz illeszthető. Valaki előbb-utóbb majd összehegeszti valami új kópiával és nekiereszti a nagyvilágnak.